Isabelle & Richard

A szoba csendje és párnázott székem puhasága kellemesen andalító volt. Szendergésre csábított, főleg egy olyan nyugtalan, rohanástól és a levegőben rezgő feszültségtől terhes nap után, mint amilyen a mai délelőtt volt.
Izmaim sajogtak, magassarkú szandálomba pedig, úgy éreztem, mintha ólomsúlyt pakoltak volna – ami nem is volt különösebben meglepő, miután reggel az iskolába vezető úton az autóm beteljesítette rég érő bosszúját, mely az állandó túlhajszolásáért járt nekem, ezt követően pedig a szervizben való reménytelen alkudozás eredményébe beletörődve – tehát hogy jobban járok, ha vásárolok egy buszbérletet a következő hetekre -, tőlem szokatlan késéssel toppantam be az iskolába. Megváratott diákjaim arcára olyan elkeseredés ült ki a meghiúsult lyukasóra miatt, amiről az én vonásaim is árulkodtak, mikor a szervizben az autómat vizsgálgatva azt mormolta a szerelő, hogy ’ez bizony nem lesz egyszerű…és olcsó sem.”
Hab volt a tortán, amit azonban nem vehettem félvállról, a probléma, amivel az egyik testneveléstanár keresett fel. Nem volt meglepő, amit mondott; számos esetben az edzők és a sportoktatók voltak azok, akik felfedezték a bántalmazás jeleit egy gyermeken. A családon belüli erőszakot elszenvedők szinte kivétel nélkül szégyellték helyzetüket, és igyekeztek elrejteni az áruló jeleket, ami azonban nem volt olyan egyszerű például a testnevelés órákon. A testüket borító sérüléseket, ütésnyomokat, zúzódásokat nehéz volt nem közszemlére tenni, mikor egy zsúfolt öltözőben kellett ruházatot váltaniuk. Éppen ezért a bántalmazott fiatalok gyakran ilyen-olyan indokokkal lógtak a testnevelés órákról, ha pedig részt vettek rajtuk, sokszor a wc-ben öltöztek át, ahol rejtve voltak a kíváncsi tekintetek elől, de még így is szemet szúrhattak a testüket éktelenítő kék-zöld foltok.
Mondjuk, a helyzet nem volt egyértelmű, az edzőruhában feszítő, de már pocakot eresztett tanerő nem is volt hajlandó semmi biztosat kijelenteni, úgy fogalmazott, hogy csak a gyanúját osztja meg velem – köszönet érte, uram, hogy rám hárította át a felelősséget.
Mivel nekem nem volt kire átruháznom a feladatot, és voltam annyira kötelességtudó, hogy elvégezzem a munkámat, úgy döntöttem, elbeszélgetek a fiúval, ha pedig bebizonyosodik a gyanú, addig nem nyugszom, míg ki nem húzom a fiút abból a gödörből, amibe meglehet, a legközelebbi szerettei taszították bele.
Gondolataimban visszajátszottam a Daviddel folytatott beszélgetésemet, miközben az osztályfőnökére, Richardra vártam. Értettem, de a legkevésbé sem értékeltem a helyzet enyhe iróniáját – most a segítő, az érett felnőtt szerepét fogom játszani egy olyan ember szeme láttára, aki egykor maga is kitaszított, bántalmazott áldozat volt, és én öltöttem magamra az egyik lelketlen csitri szerepét, aki vihogott, mikor a fiúk a földre teperték Retardált Richardot, majd barátnőihez hajolva gunyoros mosollyal, szándékosan mindenki számára jól hallhatóan a fiún köszörülte a nyelvét. De hát gyerekek voltunk, ostobák és tudatlanok – de vajon elégséges mentséget nyújt ez? Ezt a kérdést nem most tettem fel magamnak először.
- Helyezd magad kényelembe – viszonoztam mosolygós belépőjét, mialatt az utolsó csepp kávét is kiürítettem a bögrémből. – Kérsz egy kávét? Az előbb főztem, nem valami finom, és valószínű, hogy már langyosra hűlt, de elég erős, hogy átvészeld vele az előttünk álló beszélgetést.
Órák után bent maradni az iskolában már diákként is tortúra volt, amiért a legválasztékosabb átkokat zúdítottuk tanárainkra, de most megértettem, hogy ez a katedrán álló számára sem kellemesebb időtöltés. Önszorgalomból végzett túlóra, amit persze nem fizettek meg tisztességesen.
- Nyomós okom van azt feltételezni, hogy Davidet bántalmazzák otthon. A fülest a testnevelés tanárától kaptam, ami után egy kicsit elbeszélgettem a fiúval is. Szerettem volna azt hinni, hogy a tanára téved, de erre, sajnos, kevés esélyt látok.
Fáradt sóhaj szökött ki résnyire nyitott ajkaim közül. Senki sem szeretett ilyen ügyekbe belekeveredni; jól tudtam, hogy milyen kellemetlen helyzetbe hozom ezzel Richardot is, akinek osztályfőnökként a kezébe kellett vennie az ügy intézését.
- Sajnálom, hogy egy ilyen problémát kellett a nyakadba varrnom – ingattam a fejem, megengedve magamnak egy gyenge kis mosolyt, mellyel Richardot fürkésztem.

Egy bögrét leemelve a polcról kitöltöttem Richardnak a kávét. Némi késztetést ugyan éreztem, hogy még egy adag koffeint magamba pumpáljak, de ellenálltam a kísértésnek. A csésze nem melegedett át, ahogy színültig töltöttem a fekete itallal, aminek a színe sem volt túl bizalomgerjesztő, és hiányzott róla az a selymes hab, amit úgy imádtam lekanalazgatni a kávé tetejéről, de itt, az iskolában ezzel is be kellett érnünk.
Átnyújtottam a férfinak a poharat, néhány kis csomag cukrot és egy mokkáskanalat is mellékelve hozzá. Közben visszaereszkedtem ruganyos forgószékembe, mely az egyetlen kényelmes ülőalkalmatosság volt, amihez az iskolában szerencsém volt.
Néhány pillanat erejéig, míg Richard a kávét kevergette, fél szemmel, óvatosan és a lehető legdiszkrétebben őt tanulmányoztam. Nehéz volt elhinni, hogy a rám mosolygó arc ugyanahhoz az emberhez tartozik, akit kisfiúként ismertem. Én nem változtam meg ennyire – futott át agyamon. Vagy ha mégis, akkor az nem az előnyömre történt.
Richardot, úgy tetszett, az élet kárpótolta minden rosszért, amit korábban elszenvedett. Megjutalmazta és új emberré tette. Tagadhatatlanul kellemes benyomást keltett a megjelenése, könnyed, közvetlen fellépése pedig bizonyos fajta sármot is kölcsönzött neki. Olyan ritka volt manapság az őszinte, kedves mosoly az emberek arcán, hogy akaratlanul is némi napfényt vitt az életedbe, ha valaki olyan gyakran és természetesen mosolygott, mint ahogy azt Richard tette.
És mégis… volt benne valami, ami nem tetszett. Még Richard, a minta-ember, sem lehet mindenkinek szimpatikus, nem igaz?
Nem kerestem kifejezetten a tekintetét, mialatt felvázoltam a problémát. Mikor az agyamban a fogaskerekek forogtak, nem szerettem farkasszemet nézni az emberekkel; a szemkontaktus könnyen elterelte a figyelmemet, főleg ha sok olvasnivalót nyújtott az adott tekintet. Most azonban, mikor pillantásom felfelé kalandozott a tollról, amivel az ujjaim között játszottam, a tekintetem megakadt Richard arcán. Íriszei mintha fátyolosak lettek volna, de a bennük uralkodó érzelmeket nehezen tudtam volna betájolni. Mindenesetre pillantásom többé nem kalandozott el.
- Remélem, nem veszed nagyon a szívedre a dolgot. Nem tesz jót, tapasztalatból mondom. – Talán nem találtam meg a helyes szavakat, mert Richard tekintetében inkább dühöt láttam, mint fájdalmat. Kutató pillantással néztem rá, nem titkolva érdeklődésemet és kérdéseimet.
- Látod, ez is nagy dilemma. De azt hiszem, most helyesebben járok el, ha a teljes diszkréciót egy kis időre félreteszem. – Mi mást tehetnék? – David tagadta, hogy a szülei bántalmazzák, mindenféle buta indokot talált a sérüléseire, és lépten-nyomon ellentmondásba került magával. Láthatóan feszélyezték a szüleivel kapcsolatos kérdések, dühös lett, mikor nem hagytam annyiban a dolgot, majd kifakadt. Elárulta, hogy az apja alkoholista, mióta az anyja megcsalta a férfit. Ahogy beszélt róluk, azt hiszem, az apja agresszivitásának nemcsak ő, de az anya is áldozatává vált. A jelenleg kezemben lévő információk alapján nem tudom biztosan megítélni, de azt sem tartom kizártnak, hogy a férfi kényszerrel tartja maga mellett a nőt. Bosszú a félrelépéséért. David pedig a házasságtörő nőnek a fia, ami, nos, potenciális célponttá változtatja.
Az elmúlt években David ügye elveszett volna a nála nagyobb súlyú szörnyűségek mellett. Mivel csúnyább dolgokat is láttam már, a fiú hányattatott sorsa nem érintett meg annyira, de kétségkívül sajnáltam őt. Őszintén szólva elképzelésem sem volt, milyen lehet a lelki vagy a testi terror árnyékában élni, a szüleimmel való viszonyom harmonikus volt, és ilyen szempontból a párkapcsolataimat sem szenvedtem meg. Az már más tészta, hogy milyen pszichológiai hatása van az emberre, ha a párjával nap, mint nap egymást nyúzzák.
- Mit gondolsz, mit tudunk tenni David érdekében? Egy család magánéletébe beleavatkozni…kínos és nem egyszerű – csóváltam a fejem, előrevetítve azt a vesszőfutást, ami akkor következik, ha megtesszük a szükséges lépéseket.  

Fürkésző pillantásom követte Richard minden mozdulatát. Felújított ismeretségünk során most először láttam annak a fiúnak a maradványait megjelenni benne, aki egykor volt; elszállt belőle az a könnyedség, mely nem nélkülözte a magabiztosságot sem, ami felnőttként jellemezte. Bizonytalanságot fedeztem fel a hangja csengésében, és az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a tekintete egyre ritkábban kapcsolódott az enyémhez, és mind sűrűbben állapodott meg a bögréjén, a padlón vagy éppen egy ponton a vállam fölött.
Számomra látványos volt a viselkedésében beállt változás, mely által egy gondolat erejéig megfogant bennem a gyanú, hogy egy újabb, a hétköznapokon viselt maszk hullott le előttem néhány pillanatra. Én mégis lemaradtam róla.
Nem tudtam volna megmondani, miért, de jelen pillanatban én sem éreztem sokkal jobban magam, mint Richard. Ebben biztos voltam.
Elnyomva ugyan, de bűntudatom is mocorogni kezdett – elvégre nem kizárt, hogy Richardnak több személyes tapasztalata volt a témában, mint amennyi szakmai tudást én valaha összegyűjtöttem, és gyermekkorának emléke billentette ki viselkedésének összerendezettségéből. Már nem emlékeztem tisztán azoknak a szóbeszédeknek a tartalmára, amik Richard vérszerinti családjáról forogtak közszájon az iskolában, pedig kifejezetten nagy szenzációvá fajult a dolog, miután egyszer az osztályfőnök a pletykálkodáson rajtakapott nebulókat az igazgatóhoz küldte. Persze, kicsi az esély rá, hogy a szóbeszéd igazságtartalma akárcsak megközelítette volna a rosszindulat mértékét, mely a meséket terjesztette, de azt én is biztosan tudtam, hogy Richard nem véletlenül került nevelőszülőkhöz.
Ma egy árnyalatnyival több sütnivalóval és pszichológusi gyakorlattal a hátam mögött, már a legalávalóbb dolgok közé soroltam azt, amit gyerekként Richarddal tettem. Mikor kiderült, hogy újdonsült kollégájaként köszönthet engem a férfi, felmerültek a régi dolgok, de mindketten elbagatellizáltuk azokat. Én persze bocsánatot kértem, Richard pedig mosolyogva legyintett – és ezzel lezártnak tekintettük az ügyet.
- Ebben sajnos kollégaként nem tudok a segítségedre lenni. Pszichológusként talán; ha szeretnéd, ugyan kanapé nincs, amire leheveredve és a plafont tanulmányozva válaszolgathatnál az idióta kérdéseimre, mint a legtöbb ócska filmben, de azért csinálhatok belőled egy felcímkézett mappát – kacsintottam alig leplezett mosollyal az ajkam szegletében. Mióta a sok gyomorforgató, rendőrségi ügyet a hátam mögött hagytam, azon a véleményen voltam, hogy nem szabad semmit sem véresen komolyan venni, különben az könnyedén felemészt. Richardra is ráfért volna egy mosoly abból a fajtából, ami olyan jól állt neki, hogy a tinédzser lányok elpirulva súgtak össze barátnőikkel.
Javaslata hallatán némileg elkomorodtam, ez azonban nem ült ki az arcomra, csupán csendes figyelmem árulkodott róla, hogy jól megrágom magamban a szavait. Tulajdonképpen meglepett az, amit mondott, és gyengének tartottam érte.
Önmagam előtt nem titkoltam, hogy gyengeséggel vádolom Richardot; ez az őszinteség kellett ahhoz, hogy boldoguljak az emberekkel. Ha magam előtt sem mertem volna vállalni a véleményemet, minden valószínűség szerint a végén hamis képet állítottam volna fel az illetőről, akivel éppen dolgom akadt.
- Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de én nem kezeskednék a férfiért. Az ilyenek bármire képesek, és ahogy egyre mélyebbre süllyednek a maguk mocsarában, úgy válnak egyre kegyetlenebbé. A verések egyre gyakoribbá és súlyosabbá válhatnak, ha pedig csak egyszer is teljesen elveszíti a fejét, vajon mi akadályozná meg akár a… gyilkolásban? – Az utolsó szó kimondása előtt egy szekundumnyi ideig hezitáltam. Súlyos volt a szó, de nem kételkedtem abban, amit kijelentettem.  – Lehet, hogy nem szánt szándékkal gyilkolna, de egy rosszul irányzott rúgás, egy lökés vagy egy erősebb pofon is végzetes lehet. És azt se felejtsd el, hogy a páni félelem sok mindenre képes… Persze, ez a legszörnyűbb eshetőség, amire statisztikailag nincs kiugróan magas esély. A családon belüli erőszakos esetek kis százaléka végződik így, de ez nem jogosít fel minket arra, hogy hagyjuk az eseményeket a maguk medrében folyni – akár az előbb említett végkimenetel felé – ingattam a fejem.
- A lelki támasz kevés, a fiúnak valós védelemre van szüksége. Értesítenünk kellene a hatóságokat. A David testét borító sérülések a gyanút igazolnák, ezenfelül ő sok mindent elárult nekem, amit azt hiszem, némi ráhatással újra megismételne. – Ebben biztos voltam; a fiú lelkiállapota nem tette lehetővé számára a huzamosabb ellenállást. Az őt ért traumák azt hiszem, megtették a hatásukat; David zárkózott volt, bizonytalan, feszélyezett és dühös. Egy szakembernek nem okozhatott gondot, hogy egy ilyen személyiséggel boldoguljon. Az igaz, hogy a fiú magas falakkal vette körbe magát, de ezek mögé nem volt nehéz belátni. – Az igazgatóval is beszélnünk kell. Nem lesz boldog, hogy az iskola ilyen ügybe keveredik, az biztos.

Szélesebbre húzódó, már-már rövid nevetésbe átforduló mosollyal fogadtam válaszát, mintha sikerült volna megütnöm a témához illő könnyed jókedvet. Pedig mindeközben figyelő tekintetem ragadozó madár módjára keringett Richard arcának rezdülésein és önkéntelen mozdulatain. Félre kellett volna tennem azt az átkozott paranoiámat, melyet a rendőrségi munka során tettem a magamévá, mert kezdett bosszantóvá válni, hogy ott is rejtegetett titkokat kerestem, ahol nyílt kártyákkal találkoztam, és még a napsütötte parkban is sötét árnyakat véltem látni a nyomomban.
- Ezesetben szívesen szabaddá teszek neked egy időpontot – fújtam tovább az ócska csevegés lufiját, melyet – bár én húztam elő, mint egy remek fogást – már legszívesebben kipukkantottam volna.
Hiába tettem fel magamnak a kérdést, hogy mégis milyen furcsaságot látok a végre rám szegeződő kék szempárban; ha következetes kívántam lenni, nem találhattam különösnek a benne kavargó zavart bizonytalanságot, elvégre számos okot tudtam volna kapásból megtippelni, amelyek miatt David ügye őszintén megrázhatta Richardot.
A fene essen az egészbe!
De ismertem magam annyira, hogy tudjam, addig úgysem szabadulhatok a kínzó gondolataimtól, míg tisztába nem teszem őket. Hiába kívánom szép ívben az elmém kukájába hajítani a Richarddal kapcsolatos aggályaimat, azok úgyis addig fogják birizgálni az idegeimet, míg rendet nem rakok a kuszaságban.
Richardot tagadhatatlanul érzékenyen érintette David bántalmazása. Ez két lehetőséget dob fel: vagy a gyerekhez áll közel, és a vele kapcsolatos érzelmei forrongnak, vagy pedig a bántalmazás ténye hat rá olyan erővel, hogy ne tudja egészen palástolni a benne felébredő érzéseket.
- Jól ismered Davidet? Milyen vele a kapcsolatod? – Ha nem jöttem volna ki a gyakorlatból, ezt már korábban, a beszélgetés előbbi szakaszában megtudakoltam volna. – Esetleg beszélhetnél vele te, hátha neked könnyebben megnyílik. Én csak egy idegen vagyok neki, méghozzá agyturkász, aminél kevés rosszabb kombináció van.
Nem zártam ki egyetlen lehetőséget sem, mégis legelőször arra fogadtam volna, hogy a bántalmazás, nem pedig David személye az érzékeny pont Richard számára. Talán felidéződtek a gyerekkori traumák…na, de ilyen intenzitással?
Richard élete látszólag egy olyan kirakós volt, amiben minden darab a helyén volt. Kellemes környezetben élt, a magánélete és a munkája is jól alakult. Tehát tökéletesen megalapozott volt modorának közvetlensége, mosolygós egyénisége.
De ha a kép ennyire idilli, akkor egy ilyen stabil, a biztonság és a boldogság köveiből épült várat hogyan ingathat meg egy kis szellő? Miért ilyen ideges, ilyen gyáva Richard, mikor ezer forrásból meríthetne erőt?
- Elsietni semmiképpen sem szabad, de míg mi malmozunk, David kiszolgáltatott az apja agresszivitásának – válaszoltam nyersen. – Engem elsősorban az édesanyja érdekelne. Szeretném, ha behívatnád holnap, és hármasban leülnénk beszélgetni. – Hangom nem úgy csengett, mintha szívességet kértem volna Richardtól; sokkal inkább utasításba adtam terveimet. Nem akadtam úgy tenni, mintha ugráltathatnám a férfit, egészen az elmúlt percekig abban bíztam, hogy Richard kézbe veszi majd az ügyet, és támogat majd a helyzet rendezésében. Most azonban már tisztán láttam, hogy ez hiú ábránd volt.
Bántó nyíltsággal néztem, ahogy kezeit tördelte, nem rejtettem véka alá, hogy idegességének minden megnyilvánulása a figyelmem kereszttüzében zajlik. Ezzel szemben nem adtam tudtára rosszallásomat aziránt, hogy még mindig majdhogynem feltételesen, de mindenesetre kellő bizonytalansággal beszélt arról, aminek a szükségességét épp az előbb jelentettem ki egyértelműen. Itt semmiféle feltevésre nincs szükség…Persze, hogy a hatóságokig kell vinnünk az ügyet.
- Nos, ezt nem tudom megmondani, míg nem beszéltünk az anyával. De számolj a kellemetlenségekkel, a rendőrségi procedúrát szinte mindenki egyformán gyűlöli… Sajnos, az ilyen bántalmazásos ügyekre alkalmazandó gyakorlat elég kiforratlan még. – Ismertem a törvényi szabályozást, de azt édeskevésnek tartottam; az ilyen ügyek, ha napvilágra is kerülnek, általában olyan jogi és egyéb útvesztőkbe futnak, ahonnan a jó ég tudja, hogyan és miképp kerülnek majd ki.

Tehát nem a fiú miatt van – ahogy sejtéseim súgták. David nem lehetett olyan jelentős személy Richard szemében, hogy balsorsa ilyen mértékű zavart és idegességet hívjon életre a férfiben. Mit törődne ő egy diákjával, aki csak olyan lehetett a szemében, mint a folyosón hömpölygő, az óráin a pad alatt képernyőt bámuló és az iskola mögött cigarettázó többi fiatal? David csak egy volt a sokból; egy jelentéktelen alak, aki távolságtartásával elszigetelte magát, nem pedig egy ígéretes, rajongó éltanuló vagy egy olyan szemtelen, de megnyerő modorú nebuló, aki lassan, de biztosan belopta magát a tanára szívébe.
Úgy lett volna helyes és természetes, hogy Richard sajnálatot érezzen a fiú iránt, akárcsak én. Olyan őszinte, ámde felszínes szánalmat, amiről otthon, a feleségével és a gyermekeivel elfogyasztott vacsora közben elfeledkezik; ami rossz érzést kelt ugyan benne, később és nehezebben alszik el miatta az este, de azért fél óra forgolódás után csak elszenderedik…
És aggasztott, hogy a férfi nem az elvártnak megfelelően viselkedett.
- A többi, közvetlenebb diák valószínűleg el sem tudja képzelni, mit élhet át David. – Újabb sóhaj, mintha ezzel el tudnék engedni valamit abból a mázsás súlyból, amit David ügye rótt ránk. – De te talán… talán könnyebben tudnál utat találni hozzá, mint bárki más. – Bizonytalan tekintem mélyedt Richard arcába, mintha nem tudnék döntésre jutni, vajon folytathatom-e megkezdett gondolatomat, hogy elég merszet gyűjtöttem-e az előttem álló feladathoz. Igazság szerint, ha tartottam is volna attól, hogy Richard lelki világába gázolok, sem hátráltam volna meg. – Olyan dologba ütöm az orrom, amihez semmi közöm, ami magánügy, zárt terület, ettől függetlenül meg fogom tenni. – Pillantásom egyenes volt, egy adag kellemetlen eltántoríthatatlansággal megfűszerezve. -  Sajnos vagy nem sajnos, tudom, hogy a te gyerekkorod sem volt túlontúl fényes, Richard. Részben nekem is köszönhetően. – Egy mosoly kezdeménye feszült meg ajkam szegletében, amit bocsánatkérés, szánalom és önmagammal szembeni gúny töltött meg. - De azt hiszem, mi, az osztálytársaid már csak egy lapáttal tettünk rá a dologra... Mégis talán segíthetnél Davidnek. – És ő is segíthetne rajtad. Eltitkolt szavaim talán még nagyobb súllyal is estek a latba, mint az, amit nyíltan kijelentettem. Úgy éreztem, úgy sejtettem - vagy már gyanítottam? –, hogy a férfi máig nem rendezte le egészen múltjának számláját. Még mindig volt tartozása, ami megdöbbentett annak fényében, hogy milyen életvidámnak és egésznek tűnt az élete és ő maga is.
Néha két ember, aki ugyanazon problémával küzd, akik hasonló fájdalmon osztoznak, hatékonyabban tudnak egymásra támaszkodni, egymástól tanulni és gyógyulni, mintha egy szakember oltalmazó kezei alatt volnának. Hiába volt David egy éretlen kamasz - ha őt sikerülne Richard segítségével és támogatásával kivezetni a reménytelenség és a bántalmazás következményeinek labirintusából, talán a férfi is némi megnyugvásra lelne.
- Köszönöm – biccentettem kurtán. – Amíg nem ismerjük meg őt, helytelen volna érdektelennek nevezni. Ő is éppen annyira kiszolgáltatott és megfélemlített helyzetben lehet, mint a fia, habár remélem, hogy ez nincs így. – Abban az esetben a holnapi beszélgetéssel csak megforgatjuk a nőben a tőrt, ahelyett hogy egy lépést tennénk előre. – Jut eszembe, a telefonban ne árulj el neki semmit, és holnap is óvatosan, megfontoltan kell kezelnünk az ügyet, ez nagyon fontos.
Amikor ebbe az iskolába jöttem, még nem tudtam, hogy ezzel egy régi ismerőshöz sodródom ismét közel, hogy olyan emlékeket kell előkotornom a fiókból, amikre évek óta egy gondolatnyi időt sem fecséreltem. Ha előre láttam volna azokat az erőltetett mosolyokat, amikkel bőven elláttam Richardot egy-egy bájcsevejünk alatt vagy azt a megfoghatatlan, ostoba rossz érzést, ami a férfi viselkedése nyomán gyökeret eresztett bennem – nos, mindezek tudatában sem léptem volna vissza, akkor is ugyanebben a székben ülnék, és ugyanilyen könyörtelen szókimondással néznék szembe Richarddal.
Régen is ilyenek lehettünk? Kezdtem úgy hinni, mindketten megőriztünk egy darabkát a régi, már levetett szerepekből, de alapjaiban véve egyikünk sem volt már ugyanaz – nem, ez lehetetlen volna. Szilárdan hittem, hogy sikerült kinőnöm az egykeséggel járó túlzott figyelemből eredő elkényeztetettséget, hogy a bejárt út során valamicskével jobb emberré lettem. Ha kegyetlen vagyok, az nem szórakozásból vagy éppen közönyből fakad, sokkal inkább szükségből.
- De igen, az vagy. – Alig mosolyodtam el, ajkaim máris lebiggyedtek. – Csak óvatosan az optimizmussal; én mindig úgy tartottam, hogy a túlzott derűlátás a pofára esés egyik legbiztosabb kulcsa.