Isabelle Veness

“The truth, however ugly in itself, is always curious and beautiful to seekers after it.”

Nő

29

1987.05.10.

Chicago

Tanárnő, pszichológus

Egyedülálló

Ami szerethető bennem

Az esetek többségében okosabbnak bizonyulok a feltételezettnél. A szomorú ebben csupán az, hogy a pozitív csalódás az értelmi képességeim túlzott alábecsülésének köszönhető, ami valljuk be, nem kifejezetten hízelgő. Mikor jeles eredményekkel zártam a gimnáziumot, rácáfoltam az üresfejű, méhkirálynő és focista barátnő sztereotípiájára, majd évekkel később kriminálpszichológusi végzettséggel a – gyakran bomlott elméjű – bűnözők csavaros eszén jártam túl, aztán ettől félig-meddig begolyózva jelenleg a gimnazista növendékek puskázási és kihágási kísérleteit igyekszem felderíteni meglepő sikerességgel. Időközben ex-vőlegényem a kapcsolatból való kikacsingatásairól is sikerült lerántanom a leplet, bizonyítva, hogy az eszem még a helyén van, aminek hála aztán könnyes búcsút vettünk egymástól. Azóta a kutyámmal és a macskámmal éldegélünk édes hármasban, akik ketten körülbelül az ex-kapcsolatom mindennapjait személyesítik meg az állandó csetepatéikkal.
Megemlíteném még, mint erényeim egyikét, csapnivaló humoromat is. Néha valóban szánnivaló vagyok, mikor igyekszem humorherold lenni, de legalább a jókedvet biztosítom – önmagam és a társaságom számára is.
Egyébként nem vagyok az az antiszociális fajta; tudom, meglepő ezt egy gimnáziumi filozófia tanár és iskolapszichológus foglalkozású egyéntől hallani, akinek a hódolóinak az átlagéletkora nem elegendő egy üveg whiskey megvásárlásához. Középiskolai és egyetemista éveimben a társaság középpontjában, reflektorfényben zajlott az életem, azóta kissé lecsendesedtem, de még ma is van kivel felöntenem a garatra egy lazább péntek este.

Ami zavar bennem másokat

Egyénfüggő. – A szüleimet az zavarja, hogy nem elegáns kosztümben feszítek egy tárgyalóteremben, és hogy néhány, régi bulvármagazin hasábjain, mint egy híres focista csapnivaló ízlésű és megcsalt barátnőjeként csámcsognak rólam a firkászok.
A volt iskolatársaim a hátam mögött összesúgva elkényeztetettnek, zsarnokoskodónak és könnyűvérűnek tituláltak.
Az ex-barátaim megtapasztalták, hogy valóban ostort csattogtató csarnok vagyok és a heves dühkitörések sem állnak távol tőlem. Némi ellentételezést nyújthatott, hogy a veszekedésekben megnyilvánuló szenvedélyességemet a lepedőakrobatikában is megőriztem.  
Mikor még kriminálpszichológusként kerestem a kenyerem, noha elismerten lelkiismeretes, jó munkaerőnek találtattam, lassan kollégáim számára is kiderült, hogy érzékenyebb vagyok annál, mintsem elviseljem azokat a szörnyűségeket, amiket a munkám jelentett. Mióta az eszemet tudtam, rajongtam a krimikért, a könyv lapjain más volt véres gyilkosságokkal és undorító, mégis szánalmat keltő emberi roncsokkal, a bűncselekményt elkövető rémekkel találkozni, mint a valóságban. Utóbbit nem viseltem éppen jól, így hát váltanom kellett.
Jelenlegi diákjaim számára a legdühítőbb talán a sasszemem, mellyel mindenféle csalási próbálkozásnak gátat szabok. A lányok között egyébként sem örvendek nagy népszerűségnek, de őszintén mondom, inkább ők a duzzogva felhúzott orrukkal, mint a kamaszkori hormontúltengés által vezetett fiúk rajongása…

Életem története

A kíváncsiság nem rossz tulajdonság, de aki kíváncsi, annak vállalnia kell a következményeket. Számolnod kell vele, hogy a kérdéseidre kapott válaszok nem az elképzeléseid szerint alakulnak majd. – Kislány voltam, mikor az édesapám ezt mondta nekem. De szavai jó útravalóként szolgáltak, noha olykor csak utólag emlékeztem vissza a tanácsra.

Kalandvágyam sosem engedte megsavanyodni a lelkem, melyben a felfedeznivalók és újdonságok által táplált tűz lángolt magas hőfokon.  Általában véve úgy éltem, ahogy jónak láttam, amivel sok fejfájást okoztam a környezetemnek, de legfőképp szüleim idegrendszere szenvedte meg kontrollálhatatlan életszeretetemet. Ők fegyelmezett, akkurátus emberek – én nem. Apa szeretett is azzal viccelődni, hogy minden bizonnyal elcseréltek a kórházban, tehát legjobb volna mielőbb visszapostázni nekik a hibás csomagot.

Azt mondják, a bölcsességhez a fiatalkori őrültségen keresztül vezet az út. Amennyiben ez így van, idős koromra legalább olyan okos dolgokat kell majd tudnom mondani, mint amilyenek legkedvesebb filozófusaim sokat idézett bölcsességei. Mások inkább úgy közelítik meg a dolgot, hogy a fejemhez vágják, az életem csúcsa a gimnázium volt, sosem fogom túlszárnyalni azt.
Akkoriban népszerűségem mutatói tartósan olyan kedvezőek voltak, hogy barátaim többsége legszívesebben hajszálanként tépte volna ki tincseimet. Ez némileg szomorú, de engem nem zavart különösebben. Bálkirálynő voltam, derekamat pedig a királyi koronával ékesített barátom, a gimnáziumi focicsapat kapitánya karolta át. Az egyetem után, néhány éves szünet után már a boldogító – vagy épp nyomorba döntő – igent is majdnem kimondtuk, mikor még egyszer átgondoltuk a dolgot, és arra jutottunk, hogy egymás nélkül szebb az élet.

Mostanság gyakran elgondolkozom rajta, vajon az öregedés egyértelmű jele-e, hogy mikor egy régi ismerőssel találkozom, annak mindig két kérdése van.
Na, és hány évesek a kis lurkók?
Mit is dolgozol? ...Szép, szép, na de mennyit fizet?
Esküszöm, ez annyira kiábrándító, hogy az ilyen ostoba kérdésektől fogok elkezdeni őszülni.

Tehát az első kérdés hallatán rendszerint bájos mosoly ül ki az ajkamra. Tudod, fordított pszichológia; miközben azon elmélkedek, milyen halálnem illene hozzád a leginkább, úgy mosolygok rád, mintha te volnál a napom fénypontja.
Szingli vagyok, egyedül pedig nehéz gyereket csinálni. – Ennél kielégítőbb választ úgysem fogsz kapni. Persze, tudom, az én koromat elérve már illik annyira felnőttnek lenni, hogy az ember a gyerekvállalásra egyre inkább sürgető hivatásaként tekintsen, de bennem a fajfenntartó ösztön gyengébb lángon ég.
Komolyra fordítva a szót, míg nem találom meg azt a férfit, akinek a génkészletét szívesen viszontlátnám a gyermekemben, addig nem álmodozom feleslegesen a családalapításról.

A munka már más tészta, noha kissé kínos, hogy a választott hivatásomat, a kriminálpszichológusi pályát azért kellett otthagynom, mert félővolt, hogy egyszer munka közben majd kidobom a taccsot. Helyesebben hosszútávon viselt meg igazán az a munka; ahogy új és új ügyek kerültek az asztalomra, úgy nőtt a rám nehezedő nyomás is. Azt hittem, a bűnesetek nem érintenek majd meg lelkileg, de tévedtem; túlságosan a szívemre vettem őket, vagy csupán érzékenyebb voltam a kelleténél, nem tudnám megmondani, pontosan miért, de beleőrültem volna, ha tovább csinálom.
Az első kudarc után a tanári pálya felé kanyarodtam, újabb hosszú évek munkájával átképeztem magam, és most egészen jól érzem magam a bőrömben.
De nem; el kell, hogy keserítselek, nem telik Hawaii-szigeteki utazásra…

Ha tükörbe nézek

Mint a nők többsége, én is érzékeny vagyok a külsőmre. Gyakran ok nélkül is idióta diétákba kezdem és haszontalan szépségápolási tippeket olvasgatok a neten, noha eddig még egyetlen panasz sem érkezett például arra, hogy narancsbőrös volna a fenekem. Én persze tudom, hogy az, de néha megkérdezem magamtól, hogy miért is zavar ez, mikor a pasik eddig egyetlen rossz szót sem szóltak a hátsó felemről?
Azokon a napokon, mikor a nyirkos, nyomott időjárás vagy a dolgozatok égig érő tornya nem lomboz le annyira, hogy a legkedvesebb szórakozásommá az életem nagy tragédiáiról való merengés válik, és képes vagyok reálisan szemlélni magam, belátom, hogy egészen csinos vagyok.
Semmi különös, egyedi jegy, nem büszkélkedhetem olyan kuriózumokkal, mint a Hófehérke féle alabástrom bőr, hollófekete haj és meggyvörös ajkak kombinációja; nekem a szokásos barna haj, barna szem és napbarnított bőr jutott, viszonylag szabályos, kedves vonásokkal és átlagos alkattal. De ha az összképet nézzük, az egész kellemes látványt nyújt, főleg ha megbolondítom némi fűszerrel – csipkés fehérneművel, csinos, karcsúsított ruhákkal vagy egy elegáns kosztümmel.
Mindenki szereti, ha szépnek látják, csak nem mindenki tesz érte, hogy ez megvalósuljon. Én azok közé tartozom, akiknek van mersze vonzónak lenni – persze mindig a megfelelő határokon belül.

Családom

A tárgyalóterem felett vasszigorral uralkodó bíró, otthon azonban vajszívű férj és apa, akit kenyérre lehetne kenni. Engem és anyát is a tenyerén hordoz, talán ez az oka olykor túlzásba vitt aggódásának is. Helytelenítette, hogy holmi jólfésült focistákkal enyelegtem, miközben derék joghallgatókat is meghívhattam volna egy családi vacsorára. A biztonság kedvéért azért megtanított lőni. Gyakran jártunk vadászni együtt, én pedig igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy legszívesebben az aktuális barátomat állította volna a célkeresztbe. Őszinte megnyugvással vette, mikor bejelentettem, hogy tanárnőnek megyek – és felhagyok a kriminálpszichológiával.

Üzletasszony, egy nagy vállalat vezető managere, aki a tökéletesség élő szobra is lehetne akár. Szeretem őt, de néha az agyamra megy az elvárásaival, amiket fizikai képtelenség teljesíteni. Nincs olyan dolog, amiben ne találna hibát, melyet aztán hosszan kielemezhet. A gimnáziumi szülői értekezleteken nagyon imádták őt, főleg az osztályfőnök, mikor anya átszervezte az osztályt költségvetését, hogy az ésszerűbb legyen. Őszintén szólva nehezen viseli, hogy már nem vagyok kislány, az pedig a legteljesebb felháborodással tölti el, hogy olyan középszerű hivatást választottam, mint a tanári pálya. Elvégre lehettem volna az USA elnöke is…

Apróságok

Olykor még ma is rémálmok kísértenek; bűnözők, őrültek, gyilkosok, akiket az én segítségemmel juttattak rács mögé, elevenednek meg előttem, és mind rám feni a fogát.

Szerető férj, két csemete, kertes ház és egy labrador... Isten ments, úgysem jönne soha össze.

Fiatal vagyok, előttem az élet. Kell ennél több?

A gimnáziumban, ahol egy a megüresedett filozófia tanári – majd iskolapszichológusi - helyet elfoglaltam, egy régi ismerőssel kereszteztük egymás útjait. Retardált Richard volt a általános iskolai osztályom csúfolt csodabogara, aki valahogy már akkor is furcsa volt. Mára már egyáltalán nem emlékeztet régi énjére; legnagyobb meglepetésemre ő a diáklányok bálványa, otthon pedig szép és bájos felesége várja, az élete, noha egyszerű, mégis mesébe illően idilli. Mosolyogva biccentünk egymásnak a tanáriban, bennem mégis minduntalan kellemetlen érzések motoszkálnak. Még mindig furcsának találom őt, de meglehet, csupán a szégyenemen nem tudok túllépni. Meglehetősen kellemetlen olyannal bájcsevegni, akit korábban csak Retardált Richard volt a szemedben.

Krimi regények, sport, vadászat, divat, férfiak és kávé.

Egy kényelmes méretű lakás a belváros égbenyúló épületeinek egyikében, mely mindenféle komforttal kiszolgál, amire szükségem van. Egyedül élek, kisállataim társaságában, így nem is töltök otthon különösebben sok időt, leginkább csak aludni és dolgozni – a diákjaim irományai és az iskolai adminisztráció fölött görnyedni – járok haza. Csak néhanapján nem alszom egyedül, de a lakás erre a célra is tökéletes; a szomszédokat cseppet sem érdekli, ha reggel egy idegen férfit látnak kisétálni az ajtómon.  

Még új tanerőnek számítok a gimnáziumban. A diákoknak már sikerült megtanítanom, hogy új vagyok, nem zöldfülű; egykor a bűnüldözésben dolgoztam, tehát nem néhány bakfis fog túljárni az eszemen. Őszintén szólva nem tudnám megmondani, szeretnek-e a tanítványaim. A fiúk nehezen látnak túl a külsőmön, ami olykor számomra is kissé kínos szituációkat szül, de ezeket tudom kezelni. Egyébként egészen jól kijövök az ifjúsággal, olykor az bizonyul csupán nehéznek, hogy megőrizzem a tanári tekintélyt, elvégre nem volt az olyan régen, amikor még én is gondtalan diákéveimet éltem.
Attól nem kell tartanom, hogy tantárgyam, a filozófia iránt túl magasra nőne a kereslet. Sokan azt hiszem, erre az órára időzítik a sziesztájukat, de ez nem szegi kedvem. Van egy kis mag, akik érdeklődéssel fordulnak a tárgy felé; de természetesen nem kivételezhetek velük, tehát az egész osztálynak kénytelen vagyok dolgozatot behozni, nem csak nekik.
Másik tisztem az iskolában a pszichológusi szerep. Elődöm váratlanul távozott, így kaptam meg én az állást – ha ló nincs, szamár is jó alapon. Oké, ez így gonosz volt; de ez a megoldás mindenkinek megfelelt. Az iskolának nem kellett új embert felvennie, nekem pedig jól jött a plusz bevétel.  

Nina Dobrev