Richard & Fiona

Richard & Fiona

Délután, pontosabban kora este felé találkoztam Richarddal, ismételten. Az utóbbi időben megesett néhányszor, hogy összefutottunk, kiderült, hogy nagyon is jól megértjük egymást és remekül el tudunk beszélgetni, ha olyanunk van. Jackék pár napra elutaztak egy-két koncert erejére, ma Daisy pedig az egyik kis barátnőjénél volt, úgyhogy egyedül maradtam otthon. Vagyis úgy volt, hogy a fiúk éjfél körül hazaérnek, úgyhogy igazából csak addig lettem volna egyedül, nekem viszont már ez is sok volt. Amióta Jackkel voltam, nem igazán bírtam a magányt, még kevésbé mint előtte és nagyon vágytam a társaságra, úgyhogy írtam Richardnak, hogy ha ráér, találkozzunk. Ez sikerült is, de nem úgy, ahogy terveztem.
Beültünk egy Starbucksba, egyikünknek sem volt jobb ötlete és amúgy is csak beszélgetni akartunk egy kicsit, semmi extra nem volt. Richard előre szólt, hogy nincsen olyan sok ideje, hamar el kell mennie a gyerekei miatt, de abban a rövid időben is, amit a kávézóban töltöttünk, nagyon furcsán viselkedett. Folyton elkalandozott a figyelme, feltűnően szóakozott volt. Nem kérdeztem rá, gondoltam, biztos fáradt lehet, azért ilyen.
Miután ő elment, én még maradtam egy fél órát a Starbucksban, utána pedig beugrottam a kisművész boltba egy kis szénceruzáért, akvarellkrétáért, olajfestékért és vászont is rendeltem magamnak. Az apróságok könnyedén befértek a hátizsákomba, ami nélkül amúgy sem tettem soha ki a lábam a lakásból. Innen viszont kerülőúton kellett hazamennem, nem arra, amerre normálisan szoktam, így egy kicsit másképpen alakult minden, mint ahogy én azt elképzeltem.
Egy üres, raktárokkal teli kihalt környéken sétáltam, amikor kiszúrtam egy nagyon oda nem illő autót a járda mellett parkolni. A legrosszabb viszont az volt, hogy ismertem: Richardé volt. Nem tudtam hová tenni a helyzetet, gondoltam, felhívom. Ki tudja, lehet megfújták a kocsit. A telefon kicsöngött, ez jó jel. Azt hiszem...

Richard & Fiona

Természetesen nem gondoltam semmi rosszra, mégis miért fordult volna meg bármilyen ehhez hasonló bűnös gondolat a fejemben? Richard mindenki kedvenc tanára volt, a legjobb arc, a legjóképűbb, és a többi, blablabla. Soha nem néztem volna ki belőle ilyesmit.
- Szia -köszöntem vissza némileg megkönnyebbülten. -Bocsi, hogy zavarlak, csak éppen úton vagyok hazafelé és... hát itt a kocsid. Fogalmam sincs, milyen utca ez, de erősen kétlem, hogy egy konzervdobozban laknátok, szóval gondoltam, felhívlak. Hátha ellopták vagy valami. Érted... -Ahogy kimondtam, elég nagy hülyeségnek hangzott, de magamban jogosnak véltem az aggodalmamat. Neki legalább nem volt semmi baja.
Közben körbejártam az autót, hogy nincsen-e megsérülve, kidurranva valamelyik kereke vagy ilyesmi. Vannak itt furcsa arcok, akik szívesen viszik el mások kocsiját szórakozni, hogy utána rommá zúzva otthagyják valahol. Ennek viszont semmi baja nem volt.

Richard & Fiona

Nagyon furcsán beszélt, sosem hallottam még így hadarni és ennyire furcsának a hangját. Ráadásul annak sem volt semmi értelme, amit mondott. Ugyan utána kijavította magát, de mégsem tudott igazán meggyőzni vele.
- Ó, oké. Bocsi, hogy zavartalak, csak meglepődtem. -Éppen el akartam volna én is köszönni, amikor egy kattanás és egy búgás kíséretében megszakadt a vonal. Ez pedig még az eddigieknél is furcsább volt.
Legalább egy fél percig a telefon kijelzőjét néztem, aztán zsebre raktam és elindultam a raktár felé. Fogalmam sincs, honnan szedtem a bátorságot, hogy késő este, ilyen sötétben erre vetemedjek. Nem mintha valami ZS-kategóriás horrorfilmben lettem volna vagy a Gyilkos elmék egy részében, de akkor is, ez nem éppen egy normális reakció. Lassan lépdeltem előre a hideg épületben, próbálva hozzászoktatni a szemem a kevés fényhez. Az egyik távolabbi raktárhelyiségből fény szűrődött ki, automatikusan arrafelé indultam el. Soha nem csináltam még ennél ostobább dolgot.
Amikor először meghallottam azt a recsegő hangot, végigfutott a hátamon a hideg és egy pillanatra még a hányinger is elfogott. Nem tudtam, mi ez, sosem hallottam még ehhez hasonlót, de iszonyatosan hátborzongató volt. Mintha... mintha valaki egy csirke szárnyát próbálná az ízületnél fogva leszedni a helyéről. Ez nem jó, miért gondolok ilyenekre?
Ahogy közeledtem a kivilágított helyiség felé, sokkal természetesebbnek tűnő, de távolról sem természetes zajok is belekeveredtek a ropogásba. Aztán odaértem, de azonnal meg is torpantam, telibe a raktár bejáratánál. Teljesen lesokkolt, amit láttam. Talán mégis egy Gyilkos elmék epizódban voltam? Bassza meg.
Éreztem, hogy nagyon szeretne az előbbi Starbucksos csokiturmix visszajönni, ezért a számra szorítottam a kezem, nehogy elhányjam magam. Hátrálni kezdtem, talán menekülési ösztön lehetett, de abban a pillanatban, hogy a futás praktikusabb gondolata is eszembe jutott, sikeresen nekimentem a mögöttem álló vaspolcnak, amiről ennek következtében halomban estek le a kőműves serpenyők, meg ki tudja még mi, hatalmas zajt csapva.
Ez tényleg egy Gyilkos elmék epizód, de kurvára nem akarok itt lenni. Haza akarok menni, Jacket akarom, hánynom kell, nagyon félek.

Richard & Fiona

Akkor lett vége mindennek, amikor megláttam az arcát. Addig hitegethettem magam azzal, hogy ez nem ő, csak valaki, aki hátulról nagyon hasonlít rá. És akinek a hangja is egy az egyben olyan mint az övé, bármennyire kevés esély is van erre. De ahogy megfordult és megláttam az arcát, a szemeit, valami összetört. Nem tudom, mi volt az, talán a reményem, hogy életben maradhatok ezek után.
Az ajtó csattanására összerezzentem, a hátamat pedig a hideg falnak nyomtam. Nem tudtam merre futni, nem volt merre mennem, de még ha lett volna, akkor sem sikerült volna. Remegtek a térdeim, azt vártam, hogy mikor adják meg magukat és hagynak a földre esni. Képtelen lettem volna most futni, talán még sétálni is.
Képtelen voltam levenni róla a szemem, sosem féltem még ennyire senkitől és semmitől. Nem tudtam válaszolni neki, valószínűleg nem is lett volna semmi értelme. Itt magyarázkodhattam volna, ahogy csak akartam, semmire nem mentem volna vele. Ahogy elindult felém, felszakadt a torkomból valami nyögésszerű hang, a légzésem pedig a sokszorosára gyorsult. Szó szerint rettegtem.
Kétségbeesetten kapkodtam levegő után, a szemem sarkából pedig kerestem valami menekülési útvonalat, de az agyam mintha teljesen leblokkolt volna. Ott oldalt, a leesett dolgok között, talán arra. De már túl közel van.
Most.

Richard & Fiona

Nem is tudom, mire számítottam. Mégis hogyan ne ért volna utol azonnal? Nagyobb volt nálam, erősebb is, ezek szerint pedig még gyorsabb is. Kár volt próbálkoznom, de meg kellett tennem. Nem akartam meghalni.
Megpróbáltam kiszabadulni a karjai közül, ficánkoltam és a lábammal kapálóztam, de semmire nem mentem vele. Túl kicsi voltam és gyenge, pláne ebben a helyzetben, hogy egyáltalán bármi esélyem legyen ellene. Mégis próbálkoztam, ott vergődtem a kezei között mint egy partra vetett hal. Hallottam, hogy hozzám beszél, de alig jutott el a tudatomig, hogy mit mond. Csak szavakat tudtam felfogni belőle, azoknak az összekapcsolása viszont már nagyon problémásnak bizonyult. Csak egyet nyikkantam halkan, ahogy a falnak lökött. Olyan könnyed mozdulattal tette, mintha egy legyet csapott volna agyon. Talán éppen az voltam most, egy légy a ragacsos légypapíron.
- Hadd menjek haza... -suttogtam alig hallhatóan, könyörögve. Az arcomon könnyek folytak végig, már nem tudtam megállítani őket. Teljesen kétségbe voltam esve és halálosan féltem. Megint megpróbáltam kisurranni először az egyik oldalon, aztán a másikon, aztán el akartam lökni magamtól, de semmire nem mentem vele.

Richard & Fiona

Falfehérre sápadtam, ahogy lehajolt a táskához, a kés látványára pedig az eddiginél is jobban remegni kezdtem. Tágra nyílt szemmel meredtem a pengére, szinte már vártam, hogy mikor vágja el vele a torkomat vagy szúrja a bordáim közé. Éreztem, hogy most lesz itt vége mindennek, mert meg fog ölni. Mégis mi mást tenne?
De nem tette meg. Hátrébb lépett tőlem, a kés a földön landolt, belém pedig olyan erővel hasított a felismerés, hogy nem öl meg, hogy majdnem el is ájultam. Egy másodperc töredéke alatt robbant ki belőlem a zokogás, a térdeim pedig feladták a harcot és hagyták, hogy a kőművesek által használt szerszámok közé süllyedjek, amiket az előbb vertem le a polcról. Messziről látni lehetett, hogy reszketnek a kezeim, a szemeimet elhomályosították a könnyek, a sírás pedig nem akart abbamaradni.
Ahogy felborította a szekrényt, sok lerepülő tárgy rajtam landolt, de nem érdekelt. Nem tudtam most ezzel foglalkozni, lekötött, hogy még éltem. A tekintetemet Richardra szegeztem, figyeltem minden mozdulatát és hallgattam a szavait. Félt. Láttam és tudtam. De én is féltem, borzasztóan féltem. Mondani akartam neki, hogy nem szólok senkinek, a sablonos szöveget, hogy tartom a számat és tőlem ezt nem fogja senki megtudni. De képtelen voltam rá, még a levegővétel is nehezen ment.
Ott ült velem szemben, szinte a tükörképemként és legalább annyira sebezhetőnek tűnt, mint amilyen most én voltam.

Richard & Fiona

Valami volt abban, ahogy rám nézett, amitől megdermedtem és még levegőt is elfelejtettem venni. Ezúttal viszont nem a félelemtől, hanem valami egészen más miatt, amit nem tudtam beazonosítani. És fogalmam sem volt, hogy most mit tegyek. Mereven néztem a szemeibe, kerestem valamit, ami... ami miatt gyűlölhettem. De nem ment. Miért?
Megráztam a fejem, a kérésére csak még zavarodottabbnak éreztem magam, fájt a fejem az értetlenségtől. És az oxigénhiánytól.
- Nem szólok senkinek -szólaltam meg halkan, gyenge és elcsukló hangon. -Nem vagyok rá képes.
Azt hittem, hogy amikor kikerülök innen, élve és a két saját lábamon, az első dolgom az lesz, hogy rohanok a rendőrségre, aztán haza Jackhez, végül pedig lobotómiára, hogy kiszedjék az agyamból az emlékeket. De amint ez eszembe jutott, megrohamoztak az emlékek. Volt egy alkalom, másodikos voltam a gimiben és borzalmas napom volt. Legszívesebben egész nap sírtam volna, a szüleim miatt, az egyedüllét miatt, minden miatt. Richard akkor kezdte tanítani az osztályunkat, az első dolgozatot osztotta ki, amit velünk íratott korábban a héten. Letette elém a sajátomat, egy hibátlant és csak mosolyogva megveregette a vállamat. Nekem pedig ennyi már elég volt. Aztán ott volt a pulcsim, aminek az ujján még mindig ott volt a folt, mert azzal törölgettem le a vért az arcáról, miután verekedett. És rájöttem, hogy én erre nem vagyok képes. Nem tudom tönkretenni az életét. Talán ő most egy életre megsebzett engem lelkileg, de én nem tudtam ugyanezt megtenni, semmilyen téren.
A cipőmre szegeztem a tekintetem. Próbáltam egyenletesen lélegezni, de nem sikerült.

Richard & Fiona

Teljesen komolyan gondoltam, amit mondtam. Itt nem volt helye trükköknek és hazugságoknak, én legalábbis nem éreztem így. Úgyis észrevette volna, ha nem szívből beszélek, hanem pusztán félelemből.
A zsákra pillantottam, ahogy arról kezdett el beszélni. A szavai és a percekkel ezelőtti képek hatására megint elfogott a hányinger, ezúttal olyan elemi erővel, hogy már nem tudtam magamban tartani. Majd azt fogják hinni, hogy egy részeg tinédzserekből álló csapat tévedt ide be és az egyikük többet ivott a kelleténél. Ha tudnák, hogy mennyire nem ez az igazság. Nem válaszoltam Richardnak. Figyeltem arra, amit mond, de nem válaszoltam. Hátradőltem a falnak és felhúztam magam elé a lábaimat, a kezemmel megtöröltem a számat. Nyomorultul éreztem magam, végtelenül nyomorultul.
- Most már nem fog bántani senkit. -Nem tudom, melyikünket próbáltam inkább megnyugtatni ezzel. Mindegy is volt, nekem nem segített, valószínűleg neki sem.
Még mindig hevesen dobogott a szívem. A helyzet iróniája, hogy az egyetlen, ami erről eszembe jutott, az az, hogy a paraszimpatikus hatás visszaállása lassú lefolyás.

Richard & Fiona

Egy pillanatra megint elárasztott az az előbbi, elviselhetetlen rémület, amikor odalépett hozzám. Azt hittem, meggondolta magát, hogy eddig csak szórakozott velem és most még nagyobb élvezettel fogja kitekerni a nyakamat. De nem bántott.
- Jól vagyok -válaszoltam rövid fáziskéséssel. Hagytam neki, hogy megfogja a karomat, ha akartam volna sem mertem volna ellenkezni. -Csak megijedtem. -Ha meg is sérültem, azt nem vettem eddig észre, a szervezetemben tomboló adrenalintól nem éreztem a fájdalmat. Pedig a gyomrom biztos órákon át görcsölni fog a hányás miatt. De ez legyen a legkevesebb.
Leengedtem a lábaimat a földre, kitakarták őt előlem. Félig bizalmatlanságból, félig pedig tiszteletből nem akartam, hogy így legyen. De még ezután is kicsire összehúzva magam, továbbra is enyhén remegő testtel ültem ott. Az arcát fürkésztem, a szemeit, az ajkait, az orrát, minden egyes vonását. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. Gyűlölnöm kellett volna, megvetni és undorodni tőle. De képtelen voltam rá és nem értettem, hogy miért.
- Mióta csinálod ezt? -kérdeztem meg hirtelen.

Richard & Fiona

Saját magamon is könnyíteni akartam ezzel. Azt hittem, hogy ez majd megnyugtat, hogy könnyebben fogom elviselni utána azt, ami most történt. Fogalmam sincs, honnan szedtem ezt a süket dumát, de ha az ember nagyon hisz valamiben, akkor az működni is szokott, nem? A homeopátiás hülyeségnél is így van, meg a vallásoknál. Muszáj, hogy segítsen.
- Én nem tartalak szörnyetegnek. -Tényleg nem tartottam annak. És ennek a miértjére sem találtam magyarázatot. Nagyon nem így kellett volna lennie. Nyeltem egyet. -És most mi lesz? Potenciális jelölt lett belőlem. -Vagy talán mégsem? Mindenesetre nagyon közel kerültem a tűzhöz, mégpedig túl közel. Ha eddig nem égettem meg magam teljesen, ezek után nagyon nehéz lesz ezt elkerülni. De vállaltam volna a kockázatot.
Előrébb dőltem, próbáltam egy valamivel kényelmesebb és magabiztosabb pózt felvennem. Megdörzsöltem az arcomat. Haza kéne mennem. Jacket akarom.

Richard & Fiona

Az arcát fürkésztem. Annyira nehéz volt elhinnem, hogy nem akar most megölni. Vagy nem is most, de valamikor a közeljövőben. Hiszen itt voltam, láttam mit művel, tudtam, mit szokott csinálni a szabadidejében, ezzel pedig valószínűleg teljesen egyedül voltam. Az ő helyében nekem biztosan első dolgom lett volna eltávolítani az útból a zavaró tényezőket. De ezek szerint ő nem éppen így tervezte.
- Hát... azt hiszem, ezek után már el sem tudnám kerülni, hogy elolvassam őket. -Előre láttam, ahogy pár nap múlva bemegyek egy könyvesboltba és megveszem a Dexter elő köteteit.
Csak bólintottam egyet, azon már semmi nem múlt, hogy összetakarít-e vagy sem maga után. Addig én szépen, nyugodtan elüldögéltem a fal tövében. Talán most lett volna a legegyszerűbb felugranom és kimenekülnöm, de már úgysem lett volna semmi értelme, és nem is akartam. Már minden mindegy volt. Úgyhogy csak türelmesen vártam, hogy végezzen a dolgával.

Richard & Fiona

Ami biztos nem volt egészen normális. Mégis ki nézne még jobban utána ezeknek a dolgoknak, miután majdnem ő is egy asztalon végezte, mert volt olyan hülye, hogy betette ide a lábát? Senki. Úgy látszik, kezdhetek egyre inkább megbizonyosodni róla, hogy nem vagyok teljesen épeszű.
Még a történtek ellenére is elvörösödött az arcom, amikor közölte velem, hogy most át fog öltözni. Mintha nem láttam volna még hasonlót... De ez azért teljesen más volt, mint amit az ember otthon tapasztal. Inkább lehajtottam a fejem és a két térdem között a padlóra meredtem, amíg öltözött.
- Nem tudom -válaszoltam csendesen. -Kérdezd meg pár nap múlva. Akkor majd tudok értékelhető választ adni. -Vagy mégsem. Könnyen megeshet, hogy ezen nem fogom túltenni magam. Bizonyára így is lesz, ez nem az a fajta látvány, amit az ember egyik napról a másikra elfelejt. Itt nem lesz az, hogy "alszom rá egyet és máris jobb lesz". Ez egy életre az agyamba égett.
- Most már hazamehetek? -néztem fel rá ismét.

Richard & Fiona

Még engem sem tudott érdekelni a saját zavarom, nem annyira mint kellett volna. Csak túlélem valahogy, hogy elvörösödtem, ez kevésbé kínos mint az, hogy láttam, ahogy feldarabol valakit. Milyen furcsa, most egyáltalán nem lettem rosszul a vér látványától...
- Talán majd kitörlődik -sóhajtottam fel. Én nem bíztam ebben, egy egészen kicsit sem. Éreztem, hogy hallgatnom kellene rá, mert biztosan nem a levegőbe beszél, mégsem ment. Én ezt nem tudom elfelejteni, nagyon sokáig velem fog maradni.
Alig bírtam ki, hogy ne nyögjek fel hangosan. Minden vágyam volt, hogy végre otthon lehessek, Jack mellett, biztonságban. Mert hiába tudtam, hogy nem fog bántani, a fenyegetett érzés még mindig ott vibrált a levegőben és képtelen voltam megnyugodni emiatt. Soha nem akartam még ennyire máshol lenni, akkor sem, amikor a szüleimmel éltem, pedig ott is a nap huszonnégy órájában velem volt ez az érzés. Csak nem ilyen erővel.
A cigisdobozra pillantottam. Sosem csináltam ilyet, tényleg soha, most mégis pár másodperc elteltével kihúztam egy szálat a dobozból. Talán ez tényleg segíteni fog megnyugodni. Hátradőltem a falnak, a velem szemben lévő, lezárt ajtót bámultam.
- Kérdezhetek valamit? -szólaltam meg kis idő után, óvatosan. -A múltkor is ezt rejtegetted a csomagtartóban? -Tudni akartam, tudnom kellett.

Richard & Fiona

Csak bólintottam, kissé tétován szívtam bele a cigarettába. Nem jött rám olyan köhögőroham, mint amit vártam, csak köhintettem párat és ennyivel letudtam az egészet, utána minden ment simulékonyan. Talán nem volt olyan erős anyag benne, vagy a passzív dohányzástól Jack mellett már hozzászokott valamilyen szinten a tüdőm. Mindenesetre meglepő módon tényleg használt.
Szóval ezért viselkedett annyira furcsán akkor. Ráült a csomagtartóra, feszült volt és ideges... Így máris érthető volt a viselkedése. Vagy valami hasonló.
- Úgy fest, különösen jó érzékem van hozzá, hogy akaratlanul is keresztbe tegyek neked -mosolyodtam el egészen halványan. -Pedig tényleg nem szándékos. Én soha nem akartam rosszat neked. -Meg senki másnak sem. Olyan ember voltam, aki a légynek sem tudott ártani. Ha elém állították volna azt az embert, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban gyűlöltem, egész biztos magamat lőttem volna le helyette. -Sajnos nem ismerek egy nyomozót sem, sablonosat és egyedit sem. Csak egy Jackem van, de ő sem igazán szereti a zsarukat. -A drogokat azért ő sem úszta volna meg egy ejnye-bejnyével, pláne tekintettel arra, hogy egy kisgyerek volt nála háznál.
Mélyet szívtam a cigiből és lassan kifújtam. Eddig nem hittem el, hogy ez tényleg működik, de mégis. Furcsa. Richardra pillantottam, aztán követtem a tekintetét a karom felé. Továbbra sem éreztem semmi fájdalmat, csak a gyomromban, de azért tényleg nem nézett ki túl fényesen az a liluló folt a karomon.
- Nos... ezt nehezen fogom kimagyarázni otthon...

Richard & Fiona

Hevesen megráztam a fejem.
- Nem fogok tönkretenni senkit és semmit. Mondhatnám azt, hogy a gyerekeidre és a feleségedre tekintettel tartom a számat, de az nem lenne teljesen igaz, mert neked sem akarok semmi rosszat. -Lepöcköltem a földre a cigi hamuját. Milyen gyorsan fogy, már nem volt meg a fele. -Ilyen az én szerencsém. Eddig nem voltak barátaim, most meg egyszerre két olyat is szereztem, akiket jobb lenne messziről elkerülnöm. Ehhez is jó érzékem lehet.
Pár másodpercig a kis foltot néztem a karomon, aztán ismét csak a fejemet ingattam.
- Pár nap alatt elmúlik, ne is törődj vele. Majd kitalálok valami hihető mesét, hogy mi történt. -Az már más kérdés volt, hogy Jack mennyire fogja elhinni, amit mondok neki.
Már elhatároztam magamban, hogy nem fogok semmit tenni ellene, az elhatározásaimhoz pedig nagyon is tartottam magam. Még ha később fel is merül bennem, hogy talán rosszul döntöttem, akkor sem tennék semmit, ami ellenkezik ezzel. Biztos lehetett benne, hogy nem fogom tönkretenni az életét és azt, amit eddig sikerült felépítenie maga körül.
- Csak vigyázz magadra -fordultam felé. -Ne hiába kelljen titkolóznom.

Richard & Fiona

Őt talán nem érdekelte, hogy mi lesz vele, de nekem nagyon is fontos volt. Akaratom ellenére ragaszkodni kezdtem hozzá, pedig ezt a legtöbb embernél igyekeztem elkerülni. Rajta kívül csak Jackhez kerültem ilyen közel, de persze az teljesen más helyzet, ő a fiúm volt.
- Ennél lejjeb már nem hiszem, hogy lehet. Hacsak nem vagy terrorista is.
Megdörzsöltem a foltot a karomon, nyomásra kissé érzékeny volt, de ha ezt leszámítjuk, nem fájt. Talán ha letakarom valamivel, mondjuk pulcsiban mászkálok, máris nem fog látszani. Esetleg sminkkel is láthatatlanná tehetem, amíg elmúlik, mondjuk azt nehezebb megoldani. A legegyszerűbb megoldás a lenne, ha kitalálnék valami mesét, hogy mi történt, hazudni viszont nagyon nem tudok. Nem lesz hihető, Jack át fog látni rajtam.
- Az biztos... Majd bemagyarázok neki valamit. Nagyon nem szeretek hazudni neki...
Némán figyeltem a füzetet a kezében és ahogy rajzolt. Próbáltam csak szakértő szemmel nézni, de nem tudtam nem belelátni az elmúlt perceket, így a vonalak is több jelentést kaptak mint eredetileg kellett volna nekik. Igyekeztem tényleg a technikájára figyelni. Egyszer nyitottam ki a számat, hogy mondok valamit, de rájöttem, hogy jobb, ha nem zavarom. Úgy tűnt, nagyon el van benne merülve. Ezzel a helyzettel már tudtam azonosulni.

Richard & Fiona

Kezdtem átérezni az ebben rejlő igazságot. Tényleg mindig lehet lejjebb. A fiúm egy drogos, a baráttá avanzsálódott volt tanáromról pedig kiderült, hogy sorozatgyilkos. Azt hiszem, tényleg egyre mélyebbre ások, következőnek talán tényleg terroristák mellé sodor az élet.
- Ez megnyugtat. Pedig jól néznél ki egy csadorban és hosszú szakállal... -Lehet, akkor sírva menekültem volna előle. Akkor is.
A térdemre támasztottam az állam és mozdulatlanul néztem, ahogy rajzol. Pontosan tudtam, mennyire bosszantó az, amikor az ember nyakába lihegnek és megzavarják. Ezért nem szerettem nyilvánosan rajzolni vagy festeni. Idegesítettek olyankor az emberek.
- Ügyesen rajzolsz -szólaltam meg, amikor láttam, hogy befejezett mindent. Ezt komolyan is gondoltam, tényleg tetszett a stílusa, még ha nem is volt egy olyan fenomenális művész. Én sem voltam az. -De most már hazamehetek, ugye? -Egyre jobban hazavágytam. Mindenképpen Jack előtt akartam megérkezni, rám fért egy fejtisztító zuhany. Talán akkor minden külső jelet eltüntetnék magamról, mire ő otthon lesz.

Richard & Fiona

Igaza volt, ez pedig nagyon megijesztett. Már Jack megismerésével azt hittem, hogy elkezdtem lefelé haladni - ami nem jelentette azt, hogy bántam volna az egészet -, de most már végképp azt éreztem, hogy nagyon olyan helyeken vagyok, ahol nem kéne lennem. Ezen viszont már nem tudtam volna változtatni, csak ha mindent itt hagyok a hátam mögött. Arra pedig nem lennék képes.
- Ezeket talán jobb is, ha nem... -A pulóverem zsebéből előhúztam a mobilomat és felé nyújtottam. -Csak majd add vissza, ha lehet. Nincs pénzem másikat venni. -Nyugodtan élősködhettem volna akár Jack pénzén is, de arra sosem lettem volna képes. Nem éreztem volna helyesnek. Még így is, hogy nyáron nála laktam, eljártam dolgozni, ha akadt munka. Nem voltam pióca.
Csendben követtem kifelé Richardot és ugyanilyen némán, türelmesen meg is vártam, hogy elpakoljon. Nem éreztem volna helyesnek, ha csak úgy szó nélkül lelépek.
- Igen, Jacky lehet már haza is ért. Majd... majd találkozunk. Nagyon vigyázz magadra. -Megeresztettem felé egy halvány mosolyt, aztán megfordultam és elindultam hazafelé az úton.