Fiona Sherwood

"Plátói szerelem: lekvárosüveg kívülről nyalogatva."

nő

20

1996. február 4.

Joliet

majd lesz az is

hagyd már abba

Ami szerethető bennem

Kitartó vagyok és eltökélt. Ha valamit egyszer eltervezek, akkor azt mindenáron véghezviszem. Fontos számomra a siker, mert anélkül elvesznék, minden önbecsülésemet elveszíteném és akkor kampec. De ezzel remélhetőleg nem vagyok egyedül.
Úgy érzem, hogy nem vagyok egy futószalagról lepottyant tömeggyártmány, inkább egy egyedi darab. Nem követem a trendeket, nem érdekel mások véleménye. Ha ezért elítélnek, csak ők lesznek szegényebbek, nem én. Nem értem, miért olyan fontos valakinek, hogy ő legyen a leghíresebb és a legjobb és a fú de menő. Nem vágyom erre.
Magabiztos vagyok, tudom, mit akarok és nem szöszmötölök minden hülyeséggel. Ha úgy van, akkor úgy van, én nem fogok azzal foglalkozni, hogy most az jó-e vagy sem. Megyek, amerre a szívem hajt.

Ami zavar bennem másokat

Makacs vagyok és önfejű. Ha valamit egyszer eltervezek, akkor azt mindenáron véghezviszem, még akkor is, ha utólag rájövök, mekkora baromság volt. Fontos számomra a siker, mert amúgy is elég elveszett vagyok, csak az kéne, hogy minden önbecsülésemet elveszítsem. Ezzel talán egyedül vagyok.
Úgy érzem, hogy nem vagyok egy futószalagról lepottyant tömeggyártmány, inkább egy selejtes darab. Nem követem a trendeket, valamennyire mégis érdekel mások véleménye. Ha ezért elítélnek, ők lesznek szegényebbek, meg én is. Meg tudom érteni, miért olyan fontos valakinek, hogy ő legyen a leghíresebb és a legjobb és a fú de menő. Nem vágyom erre, de jó lenne, ha legalább egy valakinek ne ez számítana.
Magabiztos sem vagyok, nem mindig tudom, mit akarok és olykor elszöszmötölök minden hülyeséggel. Ha úgy van, akkor miért ne lehetne így is? Nem tudok nem azzal foglalkozni, hogy most az jó-e vagy sem. Félek arra menni, amerre a szívem hajt.

Életem története

Születési családi neve: Sherwood
Születési utóneve(i): Fiona
Neme: nő
Születési helye: Chicago Lakeshore Hospital
Születési ideje: 1996. február 7.
Apjának születési családi és utóneve(i): Sherwood, John Francis
Anyjának születési családi és utóneve(i): Vaughan, Melanie
Származási helye: Amerikai Egyesült Államok, Illinois, Joliet

Tessék, itt egy konkrét születési anyakönyvi kivonat. De gondolom nem egészen erre voltál kíváncsi.

Apám harmincnégy éves volt, amikor teherbe ejtette anyámat. Mondanom sem kell, hogy ő akkor még tizennyolc is alig volt. Tipikus. Kedves Little John pedig úgy döntött, hogy hát akkor elveszi feleségül, nehogy bármelyikük szociális tekintélye odalegyen. Szegény biztosan nem volt tisztában vele, hogy az ezredfordulón az ilyen már egyáltalán nem számított hatalmas csodának. Azóta bizonyára már régen megbánta, hogy így döntött, sőt, szerintem már akkor bánta, amikor meghozta. Nem mondom, hogy engem bánt meg, bár bizonyára engem is, inkább azt, hogy ilyen szinten elcseszte a saját életét. Amíg otthon laktam, havonta egyszer eszébe jutott, hogy van egy lánya, megkérdezte, hogy mi van velem, de a válaszomra már nem is figyelt oda. Egy idő után csak annyit mondtam neki, hogy semmi, és ezzel elintézettnek tekintettük az egészet. Neki ez is tökéletesen megfelelt.
Anyám még ennyire sem volt képes. A törődése kimerült annyiban, hogy megszült. Igen, ennyi. Nem érdekelte, hogy gyereke van, akivel foglalkoznia kéne, megtette, ami feltétlenül szükséges volt, például elvitt iskolába, amígy kicsi voltam és enni adott, amikor könyörögtem érte, hogy "mami éhes vagyok". Alig várta, hogy el tudjam látni magam, utána már ennyire sem futotta, szerintem az utolsó években még csak nem is köszönt nekem, amikor hazaértem. Vagy amikor ő ért haza az egyik faszijától hajnalban. Őszintén, az sem érdekelte, hogy én hajnalban még lent vagyok a nappaliban és olvasok vagy filmet nézek, ahelyett, hogy aludnék. Még csak meg sem lepett vele.
Állíthatnám, hogy hidegen hagyott a szüleim érdektelensége, de akkor nagyot hazudnék vele. Senki sem tudja elfogadni, hogy még a saját apját és anyját sem érdekli, hogy mi van vele. Talán még ha lettek volna barátaim, azt mondom, hogy egész jól meglettem volna magamban. Szeretem azt állítani, hogy erős vagyok és mindig az is leszek, talán ha nem lettem volna teljesen egyedül, minden könnyebben ment volna. Az iskolában nem voltak barátaim, nem is voltam a zaklatások központjában, azt abbahagyták, amikor látták, hogy fel sem veszem, de senkivel nem beszéltem soha. A tanáraimmal jobb viszonyt ápoltam mint a diáktársaimmal. Így viszont menekültem, kétségbeesetten kerestem valamit, ami társaságot nyújt nekem. Így szippantottak be a művészetek.
Tizenhárom évesen kezdtem el zenét hallgatni, pontosabban akkor nyelt el fekete lyukként a zenekarok világa. Aki ebben él, az most nagyokat bólogat, hogy "egy vagy közülünk". Azóta sem bírok meglenni zene nélkül, szinte mindig fülhallgatóval vagy fejhallgatóval járok, ahogy azt az előző helyen is tettem. A zenekarok a legjobb barátaim.
Alig egy-két évre rá jött az irodalom és a képzőművészet. Olvasni kiskorom óta szerettem, ez ekkor csak felerősödött, és ahogy érettebb lettem és a verseket is könnyebben megértettem, ezzel is foglalkozni kezdtem, a slam poetry megtalálása szinte megváltásként érkezett. Magam is megpróbálkoztam egy-két slammel, nem mondom, hogy rosszak lettek, de sosem kezdtem velük semmit. Ez amúgy is csak hobbi volt. A képzőművészet volt az ami igazán magával ragadott.
Képes voltam naphosszat rajzolni és festeni. A szobám egy komplett csatatér volt, ahol a papírok és a festővásznak voltak a holttestek, a tinta a vér, az ecsetek és a ceruzák pedig a katonák. Jóformán napi szinten készültek el a festményeim, amikor nagyon érzelmes napjaimat éltem. Ennyi gyakorlás mellett nem meglepő módon rohamosan fejlődtem és köszönhetően a jó jegyeimnek, az egyetemre is felvettek.
És most itt vagyok. Továbbra is egyedül, teljesen magányosan, szerintem azt sem tudom, hogyan kell normális, hétköznapi beszélgetést lefolytatni valakivel. Talán majd egyszer ennek is vége szakad. Csak azért mégis fáj belegondolni, hogy még húsz évesen is itt vagyok. Nagyon szükségem lenne már valakire, aki kirángat a magányból, nem is lenne nehéz dolga. Nem süllyedtem mélyre, azt nem hagytam magamnak.

Ha már az anyakönyveknél tartunk, itt kéne jönnie a házasságinak. De azt hiszem, előbb lesz halotti anyakönyvi kivonatom mint házassági.

Ha tükörbe nézek

Annyira kicsi ugyan nem vagyok, de mégis törékeny, tényleg egy kis nádszál. Nem szeretek ilyen lenni, még a szokásosnál is sebezhetőbbnek mutatom így magam. Szőke vagyok, kék szemekkel, sajnos túl szép. Néha jobb lenne csúnyának lenni.

Családom

John Sherwood. Igen, tudom... Mindenki Little Johnnak hívja. Szerintem egyáltalán nem vicces, vagyis egy darabig még az volt, de amikor már a századik alkalommal hallod ezt, egyszerűen nem tudsz jót mosolyogni rajta, hogy "haha, milyen szellemes vagy!", csak egy elgyötört nyögésre futja. Apa jól tűri, bár ő mindent jól tűr, amíg az nem arról szól, hogy megoldja valaki problémáit. Főképpen a családjáét. Évek óta nem beszélek vele szinte egy szót sem. Ha megkérdezi, hogy mi van velem, csak azt mondom, hogy semmi. Úgysem érdekli, ha problémám van, csak olvasgatja az idióta autós magazinjait. Minek is erőltessem magam? Csak arra lennék kíváncsi, hogy érdekli-e még bármi is az életben.
Közel egy éve nem láttam. Nem hiányzik.

Álszent kis ribanc. Itthon teszi az agyát, közben meg tudom is én, hány pasit hozott már haza. Évek óta nem dolgozik, csak itthon lófrál össze-vissza, nem csinál semmit sem. Nagyon ostobának nézhet, ha azt hiszi, hogy nem vettem észre soha semmit. Ugyan még nem igazán pasiztam, de azért látszik, ha valami után egy nő igazán kisimult. Rajta pedig elég sokszor látom. Mindenféle más árulkodó jellel együtt.
Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy végre megszabadultam tőle.

Hát ezt nem hiszem el...

Apróságok

A csend és a zaj. Én sem értem, de mindkettőtől rosszul vagyok. Éjjel csak zenével a fülemben tudok elaludni, nappal pedig nem bírom elviselni a nagy zajt. Remélem, ez csak ideiglenes, mert így túl sokszor vagyok szarul, ezt pedig szívesen elhagynám, köszönöm. Elég rémisztő ez a fajta szorongás.
Poloskák. Gyűlölöm őket.

Nagyon sokáig zenélni akartam, de kevésbé vagyok virtuóz, mint amennyire lennem kéne ehhez, így képzőművészeti szakra jelentkeztem az egyetemen. A rajztudásom kirívóan jó, már egészen kicsi koromban az volt, így most sincsen problémám vele. Az egyik legígéretesebb hallgató vagyok a szakon, gondolom, erre büszkének kéne lennem. Megélni meg fogok belőle.
Sosem ismerném be senkinek, de borzasztóan egyedül vagyok és nagyon szükségem lenne már valakire, aki a földön tart. Mert egyedül elég nehéz megtartanom magam.

A csakazértis-elv. Tudom, nem a legjobb, hogy ez hajt, de ha egyszer tényleg ez az igazság... Amikor valaki azt mondja nekem, hogy nem, akkor minden energiámat belefektetem az igenbe. Mert igenis meg akarom mutatni, hogy többre vagyok képes, mint azt hiszik rólam. Na, ez az, ami motivál, a bizonyítási vágy. Vagy talán már kényszer, lényegtelen... De kezdem azt érezni, hogy már ez is tünedezik el az életemből. Ez pedig nagyon rémisztő.

Elég nehéz kizökkenteni, mindig mindenre van egy frappáns replikám. Ha emberemre akadok, végeláthatatlan szócsatáknak nézhetünk elébe mind a ketten, mert én egész biztosanbnem adom fel. Inkább olyan dolgok vannak, amik kedvemet szegik és lehangolnak. Ilyen az a bizonyos "nem". Amikor valami tényleg nem sikerül, akkor az kellően elszomorító tud lenni és napokig bal lábbal kelek fel utána.

A zenén élek, ez az életem. Nincs ember, aki közelebb állna hozzám a kedvenc számaimnál, amiket naphosszat képes vagyok hallgatni anélkül, hogy közben rendes emberi kapcsolatokat ápolnék. A zene jobban megért bárki másnál.

Kollégista vagyok, nyáron pedig két egyetemi osztálytársammal lakom együtt egy kis lakásban, ami az egyiküké. Csak a rezsit kell fizetni, amiért dolgozom is, nem szeretnék feleslegesen a nyakukon lógni. Nem mintha sok vizet zavarnék.

Egyelőre még egyetemista vagyok, utána grafikusként, tervezőként vagy valami hasonlóként szeretnék elhelyezkedni. Nyáron bármilyen rövid időszakos munkát elvállalok, ami éppen jön, de mostanában egyre gyakrabban kapok felkéréseket a rajzaimnak köszönhetően. És az egyik egyetemi professzornak, aki volt olyan kedves, hogy beajánlott az egyik ismerősének.

Ginny Gardner