Keegan & Richard

Eléggé hosszúra nyúlt a nap, de inkább az egész hét. Valami lehetett a levegőben, mert a gyerekeim mintha intravénásan kapták volna a kávét… minden este ugrabugráltak, játszani akartak, és szokásukkal ellentétben heveny sírásban törtek ki, ha valamire azt mondtam nem szabad, vagy épp az ágy felé próbáltam őket terelgetni. Elég nagyok már, lassan kinőnek abból a korból, amikor együtt pancsolhatnak a fürdőkádban. Már felvetettem ezt a dolgot egyszer nekik, de még hallani sem akartak róla. Pedig komolyan úgy gondolom, hogy ennek is eljött az ideje.
Reggel korán bent kellett lennem az intézetben, akadt még némi elintéznivaló mielőtt a mogyorók megérkeztek volna. Elrendezni a színes lapokat, labdácskákat, felmatricázni mindent a jelükkel. Bár nem óvoda, azért én úgy gondolom, hogy a színkódokkal és jelekkel könnyebben megjegyzik kihez mi tartozik, ha mindenkinek egyenként összekészítjük a holmiját jó előre és meg is jelöljük, akkor egy csomó félreértés elkerülhető, és ők is sokkal önállóbban tudnak részt venni a foglalkozásokon. De ez persze mind plusz idő és energia.
Miles még tegnap megkért, hogy maradjak bent késő estig. Igazából nem is estébe, inkább éjszakába nyúlt a mai munkanap… szerencsére amikor a gyerekek elaludtak, az éjszakás már egyedül is elbírt velük így hazamehettem. Biciklivel szoktam munkába járni, de ilyen későn nem szívesen tekernék keresztül egyedül a városon, bármennyire is szeretem a mozgást. Már éppen azon voltam, hogy taxit hívok, amikor a főnököm felajánlotta, hogy hazavisz. Ez igazán kedves tőle, bár még nem volt rá példa mostanáig. Miles még csak egy éve lett kinevezve, eddig a város teljesen más részén dolgozott, azt hiszem ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy megszokja a helyet és a pozícióját is.
Sokat beszélgettünk az autóban, meséltem a gyerekeimről, ő pedig a kutyájáról. Elmondtam, hogy egy időben komolyan aggódtam, hogy Max esetleg Asperger szindrómás, de szerencsére alaptalannak bizonyult az aggodalmam. Mert hát egy kis rendmánia, a gumicukrok színsorrendbe rendezése azért még nem jelent semmi kórosat, egyszerűen csak néha úgy működik a kisfiam, mint a Monk című sorozat főszereplője. De ez még nem bűn. Miles megnyugtatott, hogy majd kinövi a dolgot, és elkezdett arról kérdezgetni, hogy én mit szeretek, mi érdekel. Lehet, hogy rémeket látok, de mintha még a hangja is megváltozott volna, teljesen más, baráti hangnemben beszélt hozzám, ami egy kicsit zavart is. Egész addig nem gondoltam, hogy illetlenség lenne a főnökömmel kettesben autókázni, de ez valahogy megváltoztatta az érzéseimet ezzel kapcsolatban.
Nem tagadom, hogy örültem amikor végre hazaértem. Nem igazán vágytam másra, csak egy nagy ölelésre a kedvesemtől, és egy illatos habfürdőre. Szinte hangtalanul osontam be az ajtón, nem tudtam még ébren találom-e, hiszen már elég későre járt. Halványan elmosolyodtam, amikor meghallottam a tévé hangját, és láttam a tompa fényeket. A kulcsomat a cipős szekrényen lévő kis tálkába ejtettem, és elindultam befelé.
- Hahó! Megjöttem. – megtorpantam a nappali előtt, és egy hosszú pillanatig csak bámultam őt. Az orromat kitöltötte a narancs héjából áradó olaj illata, miközben szinte bárgyú vigyorra húzódott a szám. Eszméletlen mázlista vagyok, hogy egy ilyen pasi vár engem otthon minden nap!

Nem szeretek ilyen későn hazaérni, és ennek rengeteg oka van. Az egyik, hogy ilyenkor már alszanak az ikrek, és így nem tölthetem velük a délutánt vagy az estét. A munkám elég fárasztó, a gyerekek leszívják az energiáimat, de amikor hazajövök, egy kis játék a saját gyerkőceimmel, máris feltöltődök. Még így öt év után is hiszem, hogy ők nem kétszer annyi problémát jelentenek, hanem kétszer annyi ajándék amit mi, szülők kaptunk tőlük. A másik gondom, hogy Richardra sem sok időm van így. Néha örülnék, ha a zuhany után álomba dédelgetne, de az az igazság, hogy volt már olyan is, az ilyen hosszúra nyúlt műszakok után amikor éjfélkor vagy még később értem haza, hogy a fürdőkádban elaludtam, és ő szedett ki onnan. Nem valami romantikus, bár nézőpont kérdése.
A harmadik ok, hogy senki sem szeret éjjel az utcákon sétálni vagy biciklizni. Tényleg örültem, hogy Miles hazahoz, de álmomban sem gondoltam, hogy a végén még bánni fogom a dolgot. Rendes fickónak ismertem meg, eddig még mindig támogatott, a könyvemmel kapcsolatban is segített, és mikor tegnap beszéltem vele az irodájában, azt mondta még a héten be tudna mutatni valakinek, aki esetleg segítene a kiadásban… de úgy érzem, túl személyesre sikerült az a beszélgetés az autóban. Kényelmetlenül éreztem magam többször is, mert nehezen fogadom a bókokat még a férjemtől is, ráadásul nem egy kis csitri vagyok, hanem férjes asszony, gyerekekkel. Nem illik udvarolni valakinek, aki foglalt.
Talán épp ezért tölt el olyan mélységes megnyugvással, amikor végre hazaérek. Richard annyira más! Ahogy felém sétál, nem tudom megállni, hogy ne tárjam szélesre karjaimat, és ne csimpaszkodjak belé koalamaci módján. Sokkal jobb itt, mint bárhol máshol, sokkal jobb vele, mint akárkivel a világon.
- Vérfarkassal nem találkoztam, a vámpírok elől pedig elszaladtam. – mormolom a mellkasába mosolyogva, miközben mélyen magamba szívom az illatát. Sokminden keveredik benne, de érzem a gyerekeink illatát is; ez a legszexisebb illat amit valaha is éreztem.
- Alszanak. Sűrű napjuk volt.– sóhajtok, és most nem titkolom a fáradtságot. Tényleg nagyon kimerítő volt a nap, bármennyire is szeretem a mogyoróimat. Két hete érkezett egy új kislány a csoportba, és itt nem úgy megy a beilleszkedés, mint máshol. Minden lassabb, nehezebb. A többiek már tudják, hogy amin kék karika, sárga csillag, piros kocka van, az az övék, de Prudence még mindig nem fogadta el, hogy csak a lila háromszöges matricával jelölt holmikkal foglalkozzon, amikor leülünk az asztalkákhoz rajzolni vagy tanulni. Sokat sír, bizalmatlan mindenkivel, eleinte velem is az volt, de ma, ebédidőben engedte, hogy megetessem. Eddig egy falatot sem evett, azt mondta a mamája nélkül nem akar. Ma azt mondta, én leszek neki az iskolás mamija, én pedig inkább ráhagytam pillanatnyilag a dolgot, csak egyen végre valamit. Nem olyan erős kislány mint Corie, szinte csonttá aszott kis madárfióka. – Nem is szeretnélek lecserélni rájuk minden este… Képzeld, Prudy ma hagyta, hogy megetessem. – mesélem el a napom legjobb eseményét röviden, egészen kis büszkeséggel a hangomban. Richard is tudja, hogy mennyit vesződök a kislánnyal, és mennyire fontos ez nekem.
Aztán érzem, hogy megtorpan, izmai is megfeszülnek körülöttem egy kicsit. Feszültté vált, én pedig egész addig nem értem miért, míg fel nem tesz egy kérdést. Más nők talán kiakadnának ezen, vagdalkoznának azzal, hogy „nem bízol bennem?!” de én tudom, hogy részéről ez teljesen semleges, információt kérő kérdés. Ő nem ítélkezik és gyanakszik míg nincs rá alapos oka, és azt hiszem, ha elmondom az igazat, akkor nem is fog kérdezősködni többet.
- Miles hazahozott. Rendes volt tőle. – vonom meg a vállam, súlytalanul, miközben elengedem őt, és a konyha felé igyekszek. – Maradt egy kicsi a vacsorából? – teszem fel mintegy mellékesen a kérdést, majd a hűtő felé megyek, hogy egy szendvicset csináljak, vagy megegyek egy adagot a vacsiból, ha maradt. Közben folytatom az idegen illat indoklását, tudom, hogy addig úgysem nyugszik meg teljesen a férjem míg mindent el nem mondtam.
- Későn végeztem, és mivel nem akartam biciklivel jönni, tudod mennyire félek egyedül tekerni a városban; szóval már épp taxit akartam hívni, mert tudtam, hogy nem tudsz eljönni a gyerekek mellől, amikor Miles felajánlotta, hogy hazahoz. Azt mondta, a környéken lakik. – Az idő közben fogyaszthatóvá vált vacsorámmal leülök az egyik bárszékre, és lassú falatozásba kezdek, de valahogy nem esik jól az étel. Kaparja a torkom, hogy elmondjam neki, hogy szerintem a főnököm átlépett egy határt. De arról nem tudom, hogy milyen reakciót váltana ki belőle, mivel még sosem volt oka féltékenynek lenni. Én nem tudok róla. Most sincs, hiszen nekem nem kell senki más, de a férfiak valahogy mindig túlreagálják az ilyesmit. Ráadásul találkozott már vele, tudja, hogy Miles fiatal, ambiciózus, jóképű pasi. Elgondolkodva harapok ajkamba.
- De máskor inkább taxival jövök, nem akarom, hogy többet gondoljon bele ebbe a dologba bárki is, mint munka kapcsolat. – nagy, őszinte szemekkel nézek rá, majd enyhén oldalra döntöm a fejem, és hagyom, hogy minden iránta táplált érzésem kiüljön az arcomra. – Neked milyen napod volt? A dolgozatok jól sikerültek? – a srácok felől nem érdeklődök, ha valami fennakadás lett volna, már tudnék róla. Bízom benne, és amúgy is jó apa, nincs okom azt feltételezni, hogy esetleg gondja akadt volna az ikrekkel.

- Hmm! – mormolom mély egyetértésben, miközben élvezem, hogy Richard átölel. Nem szokatlan az érzés, nem is ismeretlen számomra, mégis úgy érzem minden napnak ezek a pillanatok a fénypontjai. A barátnőim néha azt mondják, hogy tiszta hülye vagyok, amiért még mindig bele vagyok zúgva a férjembe. Szerintük ezek az érzések idővel halványodnak. Ez egyáltalán nem igaz, és szívből sajnálom őket, ha az ő házasságuk nem olyan, mint a miénk. Ha van valami, amit soha nem bánok meg az életben, akkor az az, hogy mi ketten összeházasodtunk. Nem tud olyat tenni a férjem, ami miatt meggondolnám magam. Ő? Hiszen a légynek sem ártana! Elég rá és az ikrekre nézni, és bárki megmondhatja, hogy nála jobb szándékú ember nincs is.
- Igen, elég nagy előrelépés. Bár tartok tőle, hogy a kelleténél jobban fog ragaszkodni hozzám, Trish még nem tudott a közelébe férkőzni. – csóválom a fejem szomorkásan. Nagyon bántja a kolléganőmet, hogy a legtöbb mogyoró szíve inkább hozzám húz. Régebb óta van a szakmában, és ő is szívét-lelkét beleteszi a munkájába. Nem tudom miért van ez így, én igyekszem segíteni neki is, hogy még jobban elfogadják a csöppségek.
- Az jó. Örülök, hogy még mindig jó az étvágyuk. – halványan elmosolyodok, és nagyon sajnálom, hogy nem lehettem itthon a vacsoránál. Vétek elpazarolni másra minden percet, amit velük is tölthetnék. Ahogy a hűtőből előveszek egy kis adag salátát amit még reggel csináltam, elfog a bűntudat. Ezért is magyarázkodtam, Miles miatt. Lehet, hogy tudtomon kívül én bíztattam őt? Lehet, hogy félreérthetően viselkedtem, ezért lépte át azt a határt? De hát én sosem… mármint, én mindig mindenkivel ugyanolyan vagyok. Az is igaz, hogy mondták már nekem, hogy túlontúl közvetlen vagyok, néha megdorgálnak a barátnőim, akik jártasabbak a férfiak gondolkodásában. Szerintük már egy mosoly is lehet félreérthető. Nem tudom, csak azt érzem, hogy én is hibás vagyok, mintha elárultam volna azzal a házasságomat, hogy hagytam, hogy a főnököm hazahozzon, és közben beszélgettem vele. Soha nem csináltam semmi olyat ami félreérthető lett volna, nem is értem, mi ütött belém.
- Nem tudom. – sóhajtok röviden két falat közt. Látom, hogy Richie is összezavarodott, mert sikerült az arcába spriccelni a naranccsal. Talán ha elmondanám neki, hogy mi bánt, akkor megnyugtatna, hogy csak felfújom az ügyet. – Igazából, csak beszélgettünk, de nekem néha kényelmetlen volt. Nem szeretek más férfiakkal kettesben maradni, csak veled. Butaság, ugye? – pillantok rá őszinte reménnyel a szívemben. Szeretem őt, és eszemben sem volt ilyen szituációba kerülni.
Örülök neki, hogy inkább a dolgozatokról beszélünk. Annak persze nem, hogy nem sikerültek jól. Azt hiszem, minden tanár egy kicsit a saját kudarcaként éli meg, ha a diákjai nem teljesítenek jól. Richard legalábbis ilyennek tűnik. Tudom, hogy mindent megtett, de a lurkók lustasága egy olyan tényező, amit hiába is akar kiküszöbölni, szinte lehetetlen. Ha még egy olyan tanár órájára sem tanulnak, akit rajongásig szeretnek, akkor mégis mi kelti fel az érdeklődésüket?
- Szerintem csak rossz passzban voltak, ne vedd magadra. – szélesen elmosolyodok, és félretolom a tányéromat. – Ha pedig tesi tanár lennél, akkor azt hiszem még nagyobbra nőne a rajongótáborod a lányok körében. – még emlékszem, hogy Valentin napkor hány üzenetet kapott a férjem a diákoktól. Tudom én, hogy ez ártatlan gesztus, és nem is csinálok belőle ügyet, sose kételkednék benne. Ettől még nem vagyok vak, és én is voltam kamasz. Ugyan ki ne álmodozna a kedvenc tanáráról, mindenféle helyzetben?
- Azt hiszem, holnap korán ébresztem Maxet, és elmegyünk reggeliért. Vigyem Corie-t is, vagy lustálkodtok majd egy kicsit?

- Ez nem ilyen egyszerű. – ingatom a fejem halvány mosollyal, majd folytatom a gondolatot – Azzal nem segítenék neki, ha hagynám, hogy az iskolás mamijának tartson… ráadásul nem léphetek hátra, akkor elveszíteném a bizalmát, amit még annyira sem szeretnék. Elég nehéz lenne visszaszerezni. – lelkesen falatozok a salátából. Nem mintha olyan finomra sikeredett volna, meg amúgy is, többnyire csak levelek, meg némi sült csirkemell. Csak mosolyogni tudok, amikor azt mondja, hogy ő is engem választana és nem Trish-t. A mosolyától pedig szinte olvadozok, és fülem hegyéig elpirulok. Szégyellősen sütöm le szemeim, és eszegetem inkább a salátát. Néha attól félek, hogy egyszer majd rám un, erre a kishitűségre, és arra, hogy milyen elemi hatással van rám.
Ahogy visszapillantok rá, látom, hogy gondolkodik. Egész biztos, hogy nem tetszett neki amit a főnökömről mondtam. Szerettem volna, ha lesz egy nyugis esténk, de igazából pont én tettem tönkre valamelyest. Félre is tolom a tányéromat, és a kezem nyújtom felé.
- Rendben. De biztos csak félreértettem valamit. – még a hangomon is hallani, hogy mennyire megkönnyebbültem. Richard nem egy kétajtós szekrény, és sosem láttam még verekedni, mégis van benne valami, ami miatt biztonságban érzem magam, ha vele vagyok. Talán butaság, de belül mélyen tudom, hogy bárkivel is találná szemben magát, felül tudna kerekedni. Ez is része a titokzatos oldalának, amit annyira szeretek benne. Egyébként, ha Miles valami olyat mondana vagy tenne ami tényleg zavar, már biztos, hogy szólni fogok a férjemnek. Már csak azért is, hogy ne legyenek köztünk titkok. Én képtelen vagyok bármit is eltitkolni előle.
Enyhén kiráz a hideg, amikor a boncolásról beszél. Értem én, hogy úgy tudják a legkönnyebben megtanulni a dolgot, de én sosem tudnék végignézni ilyesmit. Minden halál elszomorít, idegeneké is, szóval képtelen lennék rá, hogy azt nézzem ahogy ízekre szednek egy embert. De Richard valamiért minden évben elvisz egy osztályt, és nem rázza meg különösebben. Talán erősebbek az idegei mint nekem, vagy csak jobban el tud vonatkoztatni.
- Szóval ez nem a jó dolgozatok hete volt. – mosolyodok el halványan, miközben talpra állok, és mellé sétálok. – Majd legközelebb jobban fog nekik sikerülni. Talán ha kilátásba helyeznél valami erdei túrát azoknak akiknek jó lesz az eredménye, összeszednék magukat. Egyébként pedig, remek tesitanár lennél. Engem például egész jól tudsz mozgásra ösztönözni. – halkan kuncogok, mert nem akarom felébreszteni a gyerekeket. Mivel én szinte tökéletesnek látom a férjemet, ezért szemernyi kétségem sincs afelől, hogy bármilyen tanárnak remek lenne. Nem is értem, miért mondta, hogy nem lenne jó tornatanárnak.
Nekem viszont szükségem lenne egy reggeli kocogásra, és ha Max is velem tart, akkor talán nem lesz úgy felpörögve egész nap. Ma délután felhívott az apám, és szeretné, ha nála ebédelnénk megint; küldtem is róla sms-t Richardnak. Nem mintha baja lenne azzal, hogy Max eleven, de jobb szeretem, ha nem kétszáz százalékon állnak a fiam elemei amikor találkoznak. Corie más tészta, őt mindenki imádja. Apa is, folyton elhalmozza mindenféle apró ajándékkal, mindkét gyereket. Csak annyit sikerült elérnem, hogy nem vesz nekik pónit vagy toronyórát lánccal, hanem apróságokat ad. Kértem, hogy ne hozzon minket kellemetlen helyzetbe, ne vegyen olyasmit az ikreknek, amit mi nem engedhetnénk meg magunknak. Ő bíró, ha összetesszük amit Richie és én keresünk még akkor se érünk a nyomába. Szerencsére megértette, de mégis mindig valami apróság várja nála a gyerekeket. Például Minion plüssök Corienak, sportcuccok vagy valami érdekes játék Maxnek.
- Rendben. Akkor ti aludjatok csak, mi majd hozunk finom reggelit nektek is. – karjaim nyújtom felé, és pingvin módján araszolok közelebb. Szeretnék még egy ölelést, valahogy az ilyen húzós napok után, mindig jobban esik, ha hozzá bújhatok amennyit csak lehet. - Mi lenne, ha holnapra kapnál egy szabad estét a haverokkal, amiért ma egyedül voltál a gyerekekkel? – sosem nyafogtam, ha kanbulit tartottak. Az sem szokott különösebben érdekelni, ha ezek a sörözgetések egész este tartottak, vagy csak hajnalban ért haza. Szerintem mindenkinek kell a szabad idő, főleg ha igényli. Richie már a kapcsolatunk elején is néha csinált külön programot magának, én pedig nem szeretném, ha az élete csak rólunk szólna. Jó, hogy vannak barátai, akikkel tud találkozni és kikapcsolni.

Megvonom a vállam, és halványan mosolygok tovább.
- Mindig van köztes megoldás. – nem arról van szó, hogy Prudy ne tudna egyedül enni. Meglepően önálló, mármint ahhoz képest, hogy az autizmusa mennyire kiterjedt a személyisége szinte minden szegletére. Az ő esetében önállóságról beszélhetek már akkor is, ha egyedül megebédel, vagy azzal a kupaccal kezd el foglalkozni az órákon, ami az ő jelével van felmatricázva. Nem volt helyes, hogy megetettem, tudom. Meg kellett volna várnom míg magától úgy dönt majd, hogy enni szeretne, és egyedül ragadja meg a kanalat, hogy megegye a levest. De képtelen lettem volna állni és nézni, ahogy éhesen távozik az asztaltól megint, mikor ilyen közel volt a lehetőség, hogy jót tehessek vele. Néha elgyengülök, igyekszem tartani a távolságot, nem elővenni a tyúkanyó énemet. De Prudy azokkal a kis hercegnős pólóival, a minionos karkötőjével… folyton Corie jut róla eszembe, és néha úgy érzem mint anya is csődöt mondanék, ha nem lennék a kislány segítségére. Néha túlontúl protektív vagyok, és összemosok dolgokat a szívemben, de nem tehetek róla.
- Egész biztos. – kezdem magam is elhinni amit mondok. Miles csak barátkozni próbált. Semmi oka nincs arra, hogy pont irántam érdeklődjön. Fiatal, jóképű, ambiciózus… és egyébként is, bárki megmondhatja, hogy nálam aztán hiába kopogtat, süket füleket talál. Nem elég, hogy férjnél vagyok, de még szerelmes is vagyok a páromba, az ilyesmivel pedig nehéz volna versenyre kelni. Másfelől meg, nem vagyok annyira szuper csaj, hogy pont én kelljek neki. Hogyan, amikor néha azon is elgondolkodok, hogy a férjem mi az ördögöt lát bennem?!
Értékelem, hogy nem meséli el részletesen, mi is volt a boncoláson. Az az igazság, hogy egyszer láttam valami dokumentumfilmet róla és már attól napokig nem tudtam aludni rendesen. Nem hiányzik nekem az ilyesmi, és örülök, hogy Richie tekintettel van a cseppet túlérzékeny lelki világomra. Nem szeretném ezzel megbántani, és tudja, hogy amúgy érdekelnek a dolgai, de ez valahogy kívül esik a határaimon. Ha moziba mentek volna, és egy rajzfilmről mesélne, innám a szavait, tényleg.
- A fotók alapján szerintem te jártál jobban, hogy kihagytad a bulit. Egy kissé mintha elvadult volna. –vigyorgok rá szélesen, miközben örömmel vackolom be magam az ölelésébe. – Akkor azt hiszem tényleg szerencse, hogy nem vagy tesitanár. Nagy szerencse nekem.
A holnapi ebéddel kapcsolatban már nem igazán kell megbeszélnünk semmit sem. Apa mindig készül az érkezésünkre, nem csak ajándékokkal. Azt hiszem, mióta anya meghalt, nagyon magányos. Egyszer megkért, hogy költözzünk hozzá, elférnénk, a gyerekeknek lenne egy hatalmas kert. Még azzal is próbált érvelni, hogy úgyis én öröklöm majd a házat, miért ne élvezhetnék az unokái már most. De én akkor is azt mondtam, mint amit most gondolok. Nem lenne helyes. Sosem fogom megtagadni a családomat, vagy ilyesmi, de ettől még Richard és én nem engedhetnénk meg magunknak egy olyan házat mint az. Szóval, mivel nem költöztünk oda, apa mindig fergeteges ebédekkel vár minket. Szeret az ikrekkel lenni, míg kisebbek voltak, az ebéd utáni szundi idején meséket olvasott fel nekik. Persze nagyon szeretem Richie anyukáját is. Nála is mindig ezerrel megy a kényeztetés, süteményekkel és cukorkákkal. A gyerekeim pedig nagyon édesszájúak, és ott is szinte mindent szabad. Játszanak, énekelnek, öröm nézni ahogy a nagyszülőket nyúzzák, komolyan!
- Megint? – kerekednek el a szemeim, majd együttérzőn sóhajtok. – Szegény James… mindig rosszul választ, én nem is értem hol szedi össze azokat a lányokat. Menjetek csak, most biztos szüksége lenne egy baráti iszogatásra. – megsimogatom Richard vállát, ezzel is jelezve, hogy engedélyt kapott kanbulizni. Láttam, hogy örült az első pillanatban, amikor felajánlottam a szabad estét. Nem fogom visszavonni, és egyébként is, azt hiszem neki több szabadidőre van szüksége mint nekem. Az a fajta pasi, akinek kellenek a szabad esték, ami után nem kérdezősködik a felesége, hogy merre járt vagy mit csinált. Nem is fogok sose, mert szerintem nincs értelme. Ha bízunk a másikban, nincs szükség a faggatózásra.
- Nem, egyáltalán nem gond. Bár lehet akkor inkább kint maradnánk apámnál éjszakára, ő is örülne, a gyerekek is… este pedig tudnék vele beszélni pár dologról. Aggódom miatta, túlságosan bezárkózott, ismerkednie kellene, eljárni társaságba. De ezt mégse mondhatom neki, ha te is ott vagy. – harapok az ajkamba, és tekintetemmel bocsánatot kérek tőle. Nem arról van szó, hogy ki akarnám vonni ebből, egyszerűen csak tudom, hogy az apám mennyire büszke, és milyen rosszul esne neki, ha Richard előtt azt taglalnám, hogy kezd depressziós lenni. Nem lenne szép tőlem, ez ilyen egyszerű. Az már más tészta, hogy mi otthon úgyis mindent megbeszélünk.
- Egyébként hová mennél? Mármint, mit csináljunk a hétvége többi részében?

- Gondolom, nagy csalódás neked, hogy egy ilyen rendes lányt vettél el végül. – mosolyodok el, miközben azon gondolkodom, hogy amiket az imént felsorolt, rám mind igazak. Rendes gyerek voltam, udvarias, jól nevelt, kötelességtudó. Én nem az intőket gyűjtöttem, hanem az igazgatói dicséreteket. Persze, ha valakinek az apja a város egyik leghíresebb bírója, az megpróbál nem bajba keveredni. Ezerszer is a fejembe lett vésve, hogy nem hozhatok rá szégyent. Nem bántott, de nekem rosszabb érzés lett volna elveszíteni a feltétel nélküli szeretetét mint ezernyi pofon. Le sem merem írni, hogy mennyire csalódott bennem, amikor kiderült, hogy várandós vagyok az ikrekkel, és még nem vagyunk házasok az apjukkal.
- Nem pont kerítőt, de egy vacsiba, ahol ismerkedhetnek, nem halna bele senki. Hátha jót tehetnénk a barátoddal is. – nagy, ártatlan szemekkel pillantok fel rá. Nem arról van szó, hogy bele szeretnék szólni mások életébe. Egyszerűen csak sajnálom a férjem barátját, hogy minden igyekezete ellenére valahogy sosem a megfelelő lánnyal jön össze. Szerintem, egy héten belül össze lehet hozni egy egyszerű vacsorát és iszogatást, mármint, ha Richard is ráér majd ilyesmire. Mostanában elég sok dolga van… szeretnék neki segíteni, de igazából még azt sem tudom, hogy miről van szó, mi az ami ennyi energiájába kerül.
Mostanában gyakran gondolok apámra, és arra, hogy magányos lehet. Én is szenvedtem mikor anya elment, de nekem itt vannak a gyerekek, és Richard. Bármilyen butaságnak hangzik is, ők valahogy kitöltik a gondolataimat, nincs időm szomorúságra. Néha persze elmerengek, sírok is a szomorúság miatt, de olyan végtelenül szerencsés vagyok, hogy a férjem ölelésében mindig megnyugodhatok. Tudom, hogy ő velem lesz, bármi történjen is. Soha nem értettem, minek köszönhetem ezt a hatalmas ajándékot, hogy Ő mellettem lehet. Talán apa is az ikrek nevetésére vágyik, Corie táncikálását nézve, vagy Max kosárra dobását, valahogy ő is megtalálná ezt a békességet. Talán mégis megemlítem majd Richardnak, mire kért apám már többször is. Valószínűleg ellenezné, de nem tudom meddig bírom még nézni, ahogy az édesapám vergődik a magánytól. Valami megoldásra van szükségünk, minél előbb.
- Apa is nagyon szereti a gyerekeket. Mostanában sokszor hív, hogy menjünk hozzá, maradjunk akár hétvégére is. Richie, azt hiszem tényleg nagyon magányos. – szomorúan biggyednek ajkaim, mert őszintén aggódom az apámért. – Már… többször kért, hogy költözzünk hozzá. – vallom be halkan, és kerülöm a tekintetét. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez olyasmi, amiben nem fog engedni a férjem. – Nem azt mondom, hogy már pakoljunk is, de gondoljuk át, rendben? Én tudom, hogy nagy kérés, és a függetlenségünk sem lenne úgy meg. De talán, most a nyári szünetben egy pár hétre megpróbálhatnánk. Ígérd meg, hogy fontolóra veszed a dolgot, jó? – kérlelve nézek fel rá, arcom kismacska módján dörzsölöm az övéhez, miközben Corie-t utánozva mormolok – „Léééégyszi apucika lééégyszi!”
Valahogy akaratlanul is kicsúszott a számon, hogy elhanyagolva érzem magam néha. Nem kellett volna ilyesmit mondanom, tudom, hogy butaság. Sokat dolgozik, főleg mostanában. Tapintatlanság, hogy épp én kérem számon, amikor ma is ilyen sokáig dolgoztam. Bár jól esik a csókja, bűntudatom van amiatt, hogy kicsikartam belőle a szavaimmal.
- Te ne haragudj. Tudnom kellett volna, hogy valami bánt. – csalódottan sóhajtok, miközben tenyerem az arcára simítom. Én sem voltam épp népszerű a suliban, valahogy az eminens diákokat sehol sem szeretik. Bár bántani nem mertek, tudom milyen érzés a csoport omegájának lenni. Magányos és kiszolgáltatott dolog, bárcsak már akkor is vele lehettem volna, hogy egymást támogassuk. Hiába is szeretném, a gyerekkora sebeit nem tudom begyógyítani se én, se az idő.
- Már felnőttek vagytok, biztos leszáll rólad végre. Ráadásul már nem vagy egyedül, és ha mégis bezárna a szekrénybe, majd Corie, Max és én kiszabadítunk miután jól elláttuk a baját. Egy csapat vagyunk, ez a jó a családban, hm? – mosolygok rá biztatóan, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve egészen szorosan magamhoz ölelem. Bánt, hogy előkerült valaki a múltjából, aki így felzaklatja, de amit tudok, meg fogok tenni, hogy elfeledtessem vele a régi sérelmeket. A gyerekeink segítségével biztosan sikerülni is fog.

Szeretem a férjem nevetését. Azt, ahogy a mosolya hirtelen robban szét az arcán, és tör ki belőle ez a kellemes, szívet melengető nevetés. Olyan, mint a karácsony reggel, csak ez szerencsére sűrűbben van. Tudom, hogy viccel, de persze az is lehet, hogy van valami valóság alapja a dolognak. Ki akarna egy olyan lánnyal járni, mint én; pláne ki akarná elvenni feleségül? Azt hiszem, talán ő is habozott. Sosem bántott engem, igazából nem volt olyan időszak amikor ne lettem volna mellette boldog. De az is igaz, hogy nem csak apának esett rosszul, hogy a gyerekeink születése után házasodtunk össze. Persze tudtam, hogy nem lépne le, nem futna el a felelősség elől, nem is ez volt a bajom. Hanem amit mások gondoltak rólunk. Csupa olyasmit ami nem igaz, természetesen, de ettől még rosszul esett. Ezt leszámítva, azt hiszem nekem sem lehet okom panaszra.
- Biztosan jó esténk lesz. A srácok lehetnek anyukádnál, vagy elvisszük őket apámhoz, és miután elvonult a vendégsereg, mi is kialudhatjuk magunkat. Ha pedig ez nem lenne elég meggyőző, esetleg, de csak esetleg… - kezdem játékosan a mondandómat, miközben már szám sarkában ott bujkál a rám jellemző kuncogás első sugara – ágyba is kaphatod a reggelit. Na, mit szólsz? – igazából már rég volt időnk arra, hogy kettesben szórakozzunk. Mármint, ez se kettesben szórakozás lenne, mert a barátainkkal lennénk, de a gyerekek nélkül. Mert bármennyire is imádom őket, úgy érzem szükségünk lenne több privát időre, Richardnak és nekem. Aztán az is lehet, hogy a hétvégi kiruccanás az állatkertben majd pont az ellenkezőjét hozza elő belőlem, és minden pillanatban négyesben akarok lenni velük. Igazából ezt soha nem fogom tudni eldönteni, hogy mi okoz nagyobb boldogságot: az egész családdal lenni, vagy csak Richievel, de nem is akarok választani köztük, amíg mindenem megvan amire csak vágytam. Bolond lennék?
Látom, hogy mennyire rosszul érinti már a gondolat is, hogy esetleg, csak pár hétre is apámhoz költözzünk. Persze, megértem őt is, felnőtt férfi aki igyekszik mindent megadni a családjának. Gondolom nehezére esne kiesni ebből a szerepből, és hagyni, hogy más kényeztesse az ikreket. Másrészt, megszoktuk, hogy az van amit mi akarunk. Egyedül élünk, egyedül hozunk döntéseket, nem szól bele egyikünk szülője sem. Én se adnám ezt fel, csak ha már nincs más megoldás. Aztán, mikor meghallom a hangjában a bizonytalanságot, már bánom, hogy egyáltalán felhoztam a dolgot. Legszívesebben leharapnám a nyelvemet, most biztos azt hiszi, hogy azért mennék vissza, mert hiányzik az a fajta kényelem, amit a szülői ház biztosított. Tény, hogy nehéz volt megtanulnom hogyan működik a porszívó, és azt is, hogy mosógép is létezik, meg vasaló, és nem csak a tisztítóba lehet elvinni a koszos ruhát, de ezen már rég túlvagyunk. Már Corie és Max születése előtt belerázódtam a normális életbe, és sose panaszkodtam a házimunka vagy bármi más miatt. Szeretem, hogy olyan az életünk amilyen, és nem is adnám fel egykönnyen… ha nem az édesapámról lenne szó.
- Persze, tudom… ez most sok volt így hirtelen, én nem is azért mondtam. – véletlenül szalad ki a számon egy csalódott sóhaj, szinte önkéntelen volt a dolog. Lázasan kutatok az agyamban valami ötlet után, ami egyfajta kompromisszum lehetne. Aztán bevillan a lehető legkézenfekvőbb lehetőség. – És ha a srácok mennének el hozzá nyaralni? Egy hétre vagy ilyesmi, biztos élveznék ők is. Elég nagyok már, ha esetleg kipróbálnánk egy hétvégére, hogy kibírják-e nélkülünk… - ajkamba harapok, mert majdnem elszóltam magam. Már több mint egy hónapja szervezek egy kis kiruccanást; vidéki faház, túra ösvények az erdőben. Házassági évfordulónk lesz, és úgy gondoltam ez most lehetne egy kicsit más alkalom, különlegesebb. Nem szoktunk nyálban úszni vagy túlzásba vinni a romantikát, de egyszer szívesen kipróbálnám. Csakhogy ez meglepetés lenne, hogy arra a pár napra az ikrekre Richie mamája és az én apám felváltva vigyáznának.
- Na látod. Túlerőben vagyunk. – mosolygok, és csak ölelem szorosan magamhoz. Szégyellem magam, amiért ennyire keveset tudok a múltjáról. Azt hittem az a jobb, ha nem faggatom, hagyom, hogy annyit mondjon el amennyit akar, és nem erőltetem. Mégis ilyenkor, amikor szinte tapinthatóvá válik a feszültsége azt kívánom bárcsak jobban bízna bennem. – Most késő van és biztos fáradt vagy te is, de egyszer szeretném, ha nem annyi lenne a magyarázat, hogy egy kicsit bonyolult. Richie, ne cipeld ezt az egészet egyedül, én szeretném, ha segíthetnék ezeket a rossz érzéseket valahogy elfelejteni. Ahogy te is segítették nekem. – ez egy enyhe túlzás, hiszen nekem gyakorlatilag minden problémám megoldódott amikor engem választott. Addig folyton magányosnak éreztem magam, de amikor először így átölelhettem, az egész világom valahogy kerekké vált.
Nem vagyunk az a fajta pár, akik minden telefon beszélgetést a „te tedd le, neeem, te tedd le előbb!” fajta nyafogással zárnak le. Talán a két kezem elég lenne ahhoz, hogy megszámoljam hányszor bukott ki valamelyikünkből, az a szó, hogy szeretlek. Nincs rá szükségünk, legalábbis szerintem nincs, mert minden egyes nap érzem, hogy szeret és ezt a dolgot itt belül nem tudja leírni egyetlen buta szócska. Ezért is lepődök meg egy kicsit amikor kimondja, és azonnal már olvadozok is tőle, fülem hegyéig elpirulva. Ezt teszi, ha nem hagyjuk elkopni a dolgot.
- Tudom. És te tudod, hogy én mennyire? – mosolygok rá fel, miközben megint annak a kis csitrinek érzem magam, aki már attól is lefejelte az ajtókat nagy boldogságában, ha Richard Goode rámosolygott a folyosón. Zavartan szegezem tekintetem a pólójára, biztos hülyének néz amiért képtelen vagyok betelni vele, vagy magától értetődőnek venni, hogy itt van nekem. Szégyellősen motyogom magam elé, ami először az eszembe jut, és ha már ő is kimondta amit érez, azt hiszem nekem is szabad egy kicsit érzelgősnek lenni. – Nem tudom mással elképzelni az életemet, csak veled. Mintha Corie egyik kis szottyadt kaktusza lennék, és te lennél nekem a napfény meg a víz egyszerre.

- Mivel a te barátodról is szó van, azt hiszem az lenne méltányos, ha te is felajánlanál valamit, úgy mint én a reggelit. – nyelvet öltök rá, miközben már én is kuncogok. Ezért megéri hazaérni, bármilyen késő is legyen, és bármennyire is fáradt az ember. Valahogy mindig jobb kedvem lesz, ha Richard is a közelben van. Kedvelem a barátait, mármint azokat akiket ismerek. Általában ritkán találkozom velük, meghagyom a férjemnek a magánéletét. Sosem értettem azokat a párokat, ahol teljesen beépültek a másik baráti körébe. Mindenkinek megvannak azok az emberek akiket kedvel, akikkel szívesen tölti az idejét. Nem hiszem, hogy jó ötlet elvenni egymás barátait. Persze, kedvelem őket és ha találkozunk, távoli ismerősök, haverok szintjén beszélgetünk is, de nem szoktam faggatni róluk a férjemet. Minek, amit akar azt úgyis megosztja velem, ha faggatom, ha nem.
Látom, hogy nem tetszik neki az ötlet, hogy költözzünk ki a kertvárosba. Részben meg is tudom érteni, én is élvezem, hogy innen könnyedén bejutunk munkába, a gyerekek sulija alig két saroknyira van… ráadásul ez a lakás a miénk. Minden előnyével, és a hitel részleteivel együtt; ez a mi otthonunk. Ugyanakkor, én is abban a házban nőttem fel, a hatalmas hátsókertben játszhattam, medencével, télikerttel, csupa olyan dologgal amit mi nem engedhetünk meg magunknak. Néha szörnyen önzőnek érzem magam, mert ezek a dolgok azért nagyon ritkán, de hiányoznak. Hiába is szeretem a lakásunkat, itt nem tudnak kiszaladni a kertbe szaladgálni az ikrek, és itt nem lehet egy fa árnyékában vasárnapi ebédet grillezni. Sok olyan dolog van, ami a belváros velejárója, a saját zöld terület hiánya ezek közül az egyik. Mégse fogom erőltetni a dolgot, ha Richie nem akarja, akkor nem megyünk sehová. Mondjuk, a gyerekek nyáron eltölthetnek ott egy kis időt, abba nem halna bele senki, és még élveznék is.
- Én is így gondolom. Akkor majd beszélek apával is, hogy neki mikor lenne jó, és elvihetjük a gyerekeket. Bár… furcsa lesz nélkülük a ház. – mosolyodok el egész halványan. Még bent alszanak a szobáikban, itt vannak pár lépésnyire és máris hiányoznak. Nem arról van szó, hogy ne örülnék neki, ha egyszer, de csak egyszer nem arra kellene ébrednem vasárnap reggel, hogy valamelyikük (vagy gyakrabban mindketten) behuppannak az ágyunkra, élő demarkációs vonalat kialakítva az apjuk és köztem. Mégis, szeretem ilyenkor megölelni Maxet, illatos hajába fúrni az arcom, és arra gondolni, hogy mennyire hasonlít az apjára. Amikor a gyerekeinket kényeztetem, szeretem azt gondolni, hogy valamit kijavítok, helyrehozok a múltban. Richie nem kapott ennyi szeretetet, csak mikor a nevelőanyjával elköltöztek, és olyan jó lenne, ha valahogy… megnyugtatná a tudat, hogy a gyerekeinek más lesz az élete. De persze ez butaság, az, hogy szeretem az ikreket még nem törli el a kedvesem borzalmas gyerekkorát.
Fejem csóválom. Nem szeretné, ha ezen izgulnék, de így csak még jobban aggódom miatta. Azt hiszem még ennyi év múltán sem érti, hogy ha őt szomorúnak látom, én is elkeseredek. De most végre megértem, felfogom, hogy soha nem fog bizonyos dolgokat nekem elmondani. Talán nem bízik bennem, talán más oka van rá. Szomorúan pillantok rá fel, bármit megadnék, hogy segíthessek elűzni ezeket a fellegeket, de nem engedi.
- Azt fogadtam meg, hogy jóban és rosszban. Nem csak jóban, Richard. Nem hiszem, hogy lenne olyan amit ketten ne tudnánk megoldani, de rendben. Nem feszegetem a dolgot ha nem szeretnéd. – megadtam magam. Nem próbálok segíteni, ha ő nem akarja. Akármennyire is rosszul esik a dolog, és félelemmel tölt el, hogy titkai vannak előttem. Csak remélhetem, hogy ezek a titkok nem állnak egyszer közénk, hogy nem tesznek tönkre mindent. Nem vagyok topmodell, és ő se Mike Tyson. Nem tudunk bármivel vagy bárkivel megharcolni a másikért, eddig mégis biztonságban éreztem magam mellette. Biztonságban éreztem azt is, ami köztünk van.
Talán azt érezte meg, hogy milyen kétségek telepedtek rám, vagy azt, hogy most szükségem van a szóbeli megerősítésre is. Mindenesetre szó szerint melenget belülről az, amit mondott. Én is nagyon szeretem, és kevés olyan dolog van a világon ami többet jelent nekem mint az, ami köztünk van. Egész pontosan kettő, és mind a ketten fent szunyókálnak az ágyaikban.
- Ez eddig nem jutott eszembe, de most, hogy mondod…! – mosolyogva húzódom el egy kicsit, majd kezét ragadom meg, és ha hagyja akkor a lépcső felé húzom. – Késő van, inkább pihenjünk mi is. …Van egy jó hírem! Én olyan kaktusz vagyok, amit épp az előbb locsoltál meg. Mutáns vagyok, beérem egy öleléssel is.