Keegan M. Goode

" Lassanként megszeretem a titkolózást. Már-már ez az egyetlen dolog, amely ebbe a mai életünkbe némi rejtélyt és csodát lophat be. A legközönségesebb holmi is kedves, mihelyt eldugjuk."

Nő

28

1988.09.27.

Chicago

Gyógypedagógus

Boldog házas

Ami szerethető bennem

Nem tartom magam különlegesnek, mármint nem vagyok különlegesebb mint bárki más. Általában mindenben a jót keresem, számomra nincs végképp elromlott szituáció. Olyan még nem volt, hogy nem volt sehogy sem! Optimizmusom az eget veri, és teljesen biztos vagyok benne, hogy az életünk úgy tökéletes, ahogy van. Két csodálatos gyermekem van, akik egészségesek, és egy férjem, aki elviseli, hogy annyira szeretem, mint ide a Hold meg vissza, és ezt ki is mutatom. Szeretek a lányommal sütit sütni, vagy a fiammal bújócskázni. Belül egy nagyra nőtt gyerek vagyok, az élet egy nagy játék számomra, bármiből viccet tudok csinálni és mosolyt fakasztani még a könnyáztatta arcocskákra is.
Nem vagyok nagyképű, sőt, inkább kishitűnek mondanám magam. Bárki mondta eddig életem során, hogy szépnek vagy okosnak tart, valahogy sosem hittem el igazán. Félénk természetem van, szinte csak a gyerekekkel szemben nyílok meg igazán. Velük valahogy könnyű beszédbe elegyedni, ők nem ítélkeznek és nem kritizálnak. Önbizalomhiányom is van egy kevés, emiatt nagy gondot fordítok az öltözködésre, és igazán ritka, hogy valami kihívó ruhadarabban jelenjek meg. Sokáig még Richard előtt is végtelenül szégyellős voltam, és néha az is vagyok. Eleinte nehezen dolgoztam fel, hogy mennyire rajonganak érte a diákjai, hogy lépten-nyomon tinilányok bálványozzák, és ő mégis kitart mellettem. Ha néha véletlenül megbotlana, azt hiszem megbocsájtanám. Különben is, amiről nem tudok, az nem fáj.

Ami zavar bennem másokat

Hiperaktív vagyok. Gyerekkoromban gyógyszeresen igyekeztek ezt a dolgot csillapítani, de amint felfogtam, hogy mit művelnek velem a pirulák, máris szabotáltam őket, később pedig mikor már elég erős volt az akaratom, meg is tagadtam őket. Tisztaság mániám van, képes vagyok hajnalban felkelni, hogy ellenőrizzem biztosan nem maradt-e egy bögre vagy tányér a mosogatóban, vagy letörölgetni a port a könyvespolcról. Döntésképtelen vagyok, az egyetlen dolog amit száz százalékig tudok az az, hogy nincs olyan dolog amit meg ne tennék a családomért.
Ezen kívül, folyton dumálok, állandó szómenésem van, amit igyekszem kreatívan kiadni magamból, gyerekkönyveket írok. Hogy Richard mit nem szerethet bennem? Sokkal helyénvalóbb lenne azt kérdeznem magamtól, hogy mit szeret? Nem tudom miért pont engem választott, és azt sem, hogy miért van még mindig mellettem. Talán az zavarhatja, hogy szokásommal ellentétben szűkszavúvá válok, amint kettesben maradunk a hálószobában. Nem beszélek róla, hanem csinálom, mindig elönti a vörösség az arcom, amint erről próbálunk meg beszélgetni, néha még enyhén dadogok is. Erről biztosan a roppant konzervatív neveltetésem tehet, bár szerencsére megmaradtam csendes vadmacskának. A temperamentum egy olyan dolog amit nem lehet kinevelni az emberből, és néha még a hiperaktívságnak is megvannak a maga előnyei! Most jut eszembe, meg kell majd kérdeznem erről a férjemet, hogy mi a véleménye arról a néhány kilóról ami rajtam van még mindig a terhesség óta…

Életem története

Én tudtam, esküszöm attól a perctől fogva tudtam, amint biztossá vált a dolog, hogy babát várok, hogy Richard el fog késni a kórházból. Próbáltam nem úgy tenni, mintha a percek órák lettek volna, de az az igazság, hogy olyan fájdalmak közepette, örültem, ha a légzésre hellyel közzel tudtam koncentrálni. Pedig jártam felkészítő tanfolyamra, ahol ezerszer is a számba rágták, hogy mennyire fontos, hogy megfelelő ütemben kapkodjam a levegőt. De azt nem mondta az a rakás senkiházi, hogy ez ENNYIRE pokoli érzés lesz! Valamint azt sem mondta senki, csak én sejtettem, hogy a férjem most is, mint mindig nem ér oda időben. Hiába volt velem apa, hiába mondta az orvos, hogy minden rendben lesz, másra nem igazán volt erőm, csak arra, hogy megállás nélkül ordítsak és bőgjek amiért nem Richard kezét szorongathattam.
Fura, hogy amint megérkezett, összehasonlíthatatlanul jobban éreztem magam. Persze az is lehet, hogy akkor kezdett hatni az érzéstelenítő, ki tudja. Szerintem ő maga volt az én gyógyszerem; a tudat, hogy mellettem volt végre, megváltoztatta az egész kínszenvedést. Pedig épp egy perccel azelőtt, hogy befutott volna, már azzal fenyegetőztem, hogy elválok – mintha lett volna bármi alapja is a dolognak, hiszen akkor még nem is voltunk házasok. Ha tudná, hogy nekem ebből mennyi problémám volt otthon?! A szüleim módfelett konzervatívak, amikor bejelentettük a terhességet, azt nagyjából úgy fogadták, mintha az apokalipszis lovasai vágtáztak volna keresztül a makulátlan nappalin… De az egy másik történet.
Sajnos néhány komplikáció miatt az egész folyamat lényegi része nekem totálisan kiesett. Bár ébren voltam, és elvileg azt csináltam amit kellett (ergó nyugton maradni amíg a doki császármetszés mellett döntött végre), nem emlékszem az első pár percre. Ami mélyen az elmémbe véste magát az az a pillanat, amikor a két kis emberpalánta a mellkasomon szuszogott, magzatmázzal és némi vérrel borítva. Mégis úgy éreztem, hogy ők a legszebbek és legtökéletesebb kisbabák a világon.

Bár azt mondhatnám, hogy tündérmesébe illően indult a kapcsolatunk. A valóság azonban az, hogy több mint fél éven át voltam reménytelenül belezúgva Richardba, akinek szerintem ez aligha tűnt fel. Talán túl jól titkoltam az érzéseimet, és nem vette észre a dolgot, vagy csak egyszerűen nem akarta észrevenni, hogy egy olyan jelentéktelen lány mint én ennyire érdeklődik iránta. Pedig így volt.
A világom persze azonnal a helyére billent, amint felfigyelt rám, onnantól meg ment minden mint a karikacsapás. Nem tudnám megmondani, hogy változtak-e az érzéseim az első pillantástól mostanáig; azt hiszem, én mindig is ugyanúgy szerettem őt. Bár már hét éve vagyunk egy pár, és rengeteget beszélgetünk, együtt élünk és van két gyerekünk, cseppet sem lett kevésbé titokzatos a számomra. De talán pont ez az, ami megfogott benne, és ha kibontanám, ha tudnám mi az a valami, amit nem mond el nekem, már nem is lenne ennyire érdekes.
Nem azt mondom, hogy nem voltak bukkanók ebben az egészben. Minden kapcsolatban vannak, miért pont mi lennénk ez alól kivétel? Talán nem is az a lényeg, hogy a párok ne vitázzanak olykor, hanem az, hogy meg tudják beszélni, ha valami nem tetszik. Ebben pedig nincs hiba.
Imádom, ahogy a gyerekeinkkel bánik. Néha csak ülök és nézem, ahogy a srácok csüngnek rajta, egyik ezt szeretne, a másik azt… Ők hárman a mindenem. Valószínűleg azt hiszi, hogy nem látom, hogy el tudja rejteni azokat a pillanatokat, amikor az arca megváltozik. Kiürül, mintha nem lenne jelen, vagy mintha belül olyan üres lenne, mint egy színházterem az előadás után. Tudom, hogy emiatt aggódnom kellene, de nem teszem. Jó embernek ismertem meg, hét év alatt még sosem okozott nekem csalódást. Ha egyszer is megtette volna, már rég megkérdeztem volna, hogy miért látom ezt néha az arcán. Hiszem, hogy a gyerekek mindent jobban tudnak. Amíg Corie és Max ennyire ragaszkodnak hozzá, és ő jól bánik velük, semmi okom rá, hogy kételkedjek bármiben is.

Néha azon kapom magam, hogy még mindig szeretném, ha szeretne. Nem úgy mint most, hanem mint amikor még azt sem tudta, hogy létezem. Gyakran gondolkodok el azon, hogy mivel tudnék neki kedveskedni, szóval néha meglepem valami aprósággal. Nem nagy dolgok, és inkább gyerekesek mint romantikusak, de csak így tudom kimutatni, hogy mennyire oda vagyok érte még mindig, és minden napom ajándék amit együtt töltünk.

Az ikrek persze mindent elkövetnek, hogy a lehető legkevesebb időm legyen bármi vagy bárki másra gondolni. Minden csepp figyelemre éhesek, de ez így is van rendjén, és mivel nem adhatok nekik európai utazást meg pónilovat, ezért az időmet és a figyelmemet adom nekik. Max például a minap este, mikor az apjuk nem volt otthon, arra kért, hogy játsszunk autóversenyeset a nappaliban. Corie pedig természetesen ezzel egy időben állatkerteset játszott volna, ugyanott. Néha jó lenne, ha legalább három lenne belőlem. A megoldás végül az lett, hogy egy új, állatkerti futamot iktattunk be a versenynaptára, és Corie plüssei a kanapén (tribün) foglaltak helyet és drukkolhattak az elszáguldó autóknak. Fürdés után az egész vizes blokk úgy nézett ki, mintha minimum a Titanic elsüllyedését modelleztük volna, szappanbuborék-habhegyekkel és félbe vágott samponos flakonokkal. Valójában, pontosan ez történt…

Ha tükörbe nézek

Corie nem magától lett csilivili kislány. Az ő korában én állandóan balerinának képzeltem magam, és tütüben mentem még iskolába is, míg ki nem nevettek érte a többiek. Szeretem a meleg színeket, a rózsaszínt, bordót, napsárgát, ezekkel körülvenni magam, de alapvetően sok farmert is viselek. Néha magukkal ragadnak a gyermeteg dolgaim, és úgy viselkedek mint egy minta feleség a hatvanas évekből. Nem ez nem vicc, tényleg élvezem azt a fajta már-már mesterkélt tökéletességet megalkotni. Imádom a szoknyákat, a nagy virág mintákat, mindent ami csak vidámsággal tölt el. Amikor dolgozok, olyankor kényelmes farmert öltök magamra, pólót veszek fel és rá egy inget, amit néha megkötök a derekamon. Szóval, ha az alapján akar valaki kiismerni, amilyenek a ruháim, akkor annak igencsak nehéz dolga van.
Már kislány koromban megtanultam, hogy a mosoly az a maszk, ami mögé egy igazi nő elrejti az érzéseit. Mindent amit gondol, mindent, ami bántja, mindent ami fáj… mindent amit nem illik kimutatni. Így tehát, a mosolyom olyan tökéletes, amennyire csak lehetséges, és annyira elmaradhatatlan „kiegészítőm” mint a kis katica formájú medál amit édesanyámtól kaptam. Búza szőke hajam van, de néha elmegy az eszem és barnára festem. Még ilyen marhaságot?! Akinek természetes szőke a haja, az minek festi be barnára? Mindenki szőke akar lenni!
Apró, törékeny termetem miatt sokáig balerina szerettem volna lenni. A tánc kislány korom óta kitölti a mindennapjaimat, abban a kevés szabadidőmben ami marad a gyerekek és a munka mellett, néha eljárok edzésekre, bár a szülés következtében átalakult alkatom miatt már nem a balett az én sportom; három éve heti kétszer hastánc órákat veszek. Persze lehet, hogy csak a csillogó, csilingelő ruhák miatt fogott meg ez a sport, de remélem egyszer meg merem majd mutatni Richardnak is a tudományomat.

Családom

Griffin Chant; az édesapám. Még mindig kis hercegnőnek szólít, ha találkozunk. Azt hiszem ez már így is marad ameddig csak élek. Corinna egyszer megkérdezte, hogy a nagypapi miért nem neki mondja, hogy hercegnő (amikor pedig az apu ezt szokta mondani!), de nem tudtam rá válaszolni. Apa mentett ki ebből a kutyaszorítóból, azzal a nevetségesen egyszerű indoklással, hogy az embernek a kislánya mindig a hercegnője marad, bármit is tesz, még akkor is, ha annak már gyerekei vannak. Egyke vagyok, az apám szeme fénye, ahogy ő az én hősöm, aki mindent túlél és mindent meg tud oldani, legyen az műszaki probléma vagy az élet nagy kérdései. Bíróként dolgozik, büntetőjog a szakterülete.

Norah Chant; az édesanyám. Nagyon megviselt, amikor megbetegedett. Az esküvőnkön már nem tudott ott lenni, daganatos betegsége eluralkodott rajta és meghalt. Mindent amit tudok, tőle tanultam. A sütést, főzést, varrást, de még azt is, hogyan kössem be a cipőmet. Ő volt a példaképem, és rettenetesen bánt, hogy már nem fordulhatok felé bölcs tanácsaiért. Egyetlen vigaszom, hogy még látta az ikreket, azért a mosolyért megérte a sok szenvedés, ami akkor volt az arcán mikor először vette kézbe a kis csöppségeket.

Richard Goode; az én drága férjem. Soha nem voltam még olyan boldog, mint mellette! Az első pillanatban tudtam, amint megláttam, éreztem, hogy nekem Ő az az egy, az Igazi. Talán nyálas ez így leírva, de így igaz; valahányszor csak megpillantom még mindig kihagy egy ütemet a szívverésem. Nem tudom mit láthatott bennem, vagy miért döntött úgy, hogy ad nekem egy esélyt. Napokon, heteken, hónapokon át igyekeztem a közelébe kerülni, de túl félénk voltam, hogy kezdeményezzek. Tudom, hogy sokmindent titkol előlem, de eszemben sincs faggatni vagy nyomozni utána. Ha egyszer elkezdi az ember, sosincs megállás, és én alapvetően szeretnék bízni benne. Nem hiszem, hogy az éjszakai kimaradásai során más nőkkel találkozna, de ha így lenne, akkor azt nem akarnám tudni. Szóval inkább nem is kérdezem, hogy mit csinál olyankor. Nekem csak az a fontos, hogy hazajön hozzánk, semmi más nem számít.

Corinna Goode; a kislányom. Valahányszor csak meglátom azt a pirospozsgás kis arcocskáját, elfog egy olyan érzés, hogy feltétlenül agyon akarom szeretgetni! Próbálom arra tanítani, hogy legyen magabiztos, rengeteget mondom neki, hogy milyen nagyon szép és tehetséges. Nem hiszem, hogy ezzel elrontanám őt, hiszen már így is túlságosan hasonlít rám, félénk és néha úgy érzem, nem bízik eléggé magában. Igyekszem segíteni őt, de azt hiszem inkább az apja felé húz a szíve. Ami nem is gond, hiszen minden kislány számára az apja az, akit bálványoz. Miért éppen az én kis csöppségem lenne ez alól kivétel? Ráadásul, Richard olyan férfi, aki még jól is viseli, ha rajta csüngenek a gyerekek.

Maximilian Goode; örökmozgó fiam. Bizony, ő is örökölt tőlem jócskán! Imádom, hogy olyan, amilyen. Max az, akit jobban megértek, emiatt az enyhe hiperaktivitás miatt szükség is van rá. Persze, Corie is tüneményes, de őt könnyebb kiismerni. Max azért már keményebb dió, de ha valakinek elég türelme van hozzá, és megismeri, fantasztikus gyerkőcöt talál a felszín alatt. Bevallom, gyakran töltöm vele kettesben a reggeleket és ezt nagyon élvezem. Azt hiszem, míg a többiek vígan szundikálnak, nekünk kell ez az idő amikor magunk lehetünk. Biciklizünk, vagy csak elsétálunk a boltba reggeliért, vagy inkább elfutunk. Megértem, hogy rengeteget mozog, ficereg, ugrándozik… ha tehetném, én is folyton mozgásban lennék. Ugyanakkor tudom, hogy okos kisfiú, és bár nem érdeklődik olyan mélyen a növények és állatok iránt mint a húga, ez nem azt jelenti, hogy ne lenne szerfelett értelmes. Néha, amikor az édesapámnál ebédelünk hétvégén, bezárkóznak kettesben a könyvtár szobába, és ki se dugják onnan az orrukat. Bár most épp a kosárlabda a sztár, már azt is mondta, hogy ügyvéd lesz, ha nagy lesz. Miért ne…? Én mindenképp büszke leszek rá, és támogatom, bármerre is induljon el.

Apróságok

Magány. Soha nem is viseltem valami jól, gyűlölök egyedül lenni, a gondolat pedig, hogy egyszer csak elveszíthetem a családomat rosszabb számomra mint a pokol! De igazából nem is kell ennyire végletekben gondolkodni. Mint minden szülő, én is sóhajtozok egy kis szabadidőért, de amikor megkapom, máris hiányoznak a gyerekek és a férjem is.
Rettegek, hogy valami baja esik a családtagjaimnak. Max persze próbára teszi a keringésemet, mert valahányszor csak zakózik egy nagyot a gördeszkával, vagy leesik egy fa tetejéről, én lábon kihordok egy mini-infarktust. Talán ezért is van a tisztaság mániám, félek a baciktól is, amióta pedig az anyám meghalt, már a daganatos betegségektől is. Egyszóval úgy általánosságban, óriási félelmem, hogy a családom nem tökéletesen és maradéktalanul egészséges. Ami azért a munkámat tekintve enyhén szólva is ironikus.
Félek, hogy egyszer Richard meggondolja magát, hogy majd egyszer csak úgy ébred fel, hogy már nem vagyok neki elég, nem szeret, vagy már sok neki a családunk, nem akar többé a gyerekeim apja lenni. Tudom, hogy ez képtelenség, de ettől még… félni lehet tőle.

Szeretném, ha mindent meg tudnék adni a gyerekeimnek. Szép házban élni mint a szüleim, nagy kerttel, ahol a srácok is rohangálhatnak szabadon. Szeretném, ha egyszer azt mondaná nekem a férjem, hogy szép vagyok, és én nem pirulnék el, hajtanám le a fejem szégyellősen, vagy mosolyodnék el hitetlenkedve, hanem elhinném végre amit mond. Szeretném, ha a mesekönyvek amiket írok, rengeteg egészséges gyereknek szereznének örömet, a beteg gyerkőcöknek pedig segítenének megismerni a világunkat, hogy ők is biztonsággal, kényelmesen élhessenek benne.

Tökéletességre törekszem. Az motivál, hogy ezt elérjem, hogy a környezetemnek a lehető legjobbat adhassam önmagamból. Természetes, hogy a gyerekeim motiválnak első sorban, igyekszem minél több időt tölteni velük.
A munkámban is mindig a maximumot nyújtom, a gyerekekkel nem lehet hibázni. Ugyanakkor gyakran túlórázom is, kutatást is végzek, és könyvet írok a tapasztalataimról. Remélem lesz pár szülő, akiknek segíthetek ezzel. A mesekönyveket is néha beviszem a kis mogyoróimnak, és mindig rettentően örülök amikor úgy látom, hogy valami tetszik nekik.

Meg tudnék őrülni, amikor áramszünet van! Kényszeresen mászkálok fel és alá a lakásban, kapcsolgatom a villanyt, de nem történik semmi. Majd’ bele bolondulok, hogy olyankor nem nyithatom ki a hűtőt, nehogy a kelleténél hamarabb felmelegedjen a belseje.
Ha azt látom, hogy valaki nem jól bánik a gyerekeivel. Sosem szoktam kijönni a sodromból, és alapvetően mindig vidám vagyok, bizisten még az ikrekkel se szoktam kiabálni, de ha valaki hideg, rideg és bántja a gyermekét vagy egyszerűen csak nem foglalkozik vele, akkor aztán tudok ordibálni látástól vakulásig! Volt már, hogy a nagybevásárlás közben álltam neki veszekedni egy nemtörődöm némberrel, aki telefonálás közben ügyet sem vetett rá, hogy a fia megvágta a kezét valamivel és zokogott.
Bár ezt sosem fogom elmondani neki, rettentően ki tudok borulni, amikor a tanítványai szinte nyíltan nyáladzanak Richard után valamelyik közösségi oldalon. Mindegy, hogy facebook vagy instagram, bármit is posztol, a lelkes kis diákjai (természetesen a lányok) azonnal már kommentálnak is, és néha komoly önuralom kell hozzá, hogy ne rántsam át őket a monitoron… Mert a férjemben megbízok, én bennük nem bízom meg!

Nem vagyok valami nagy igényű ebben a témában. A két kedvenc időtöltésem, amikor összebújunk mind a kanapén, és a férjemmel meg az ikrekkel nézünk valami ősrégi, vicces sorozatot és chipset falunk. A másik, amikor nagy ritkán megkaparintom egy-két órára Richardot és nem ugrabugrálnak körülöttünk a gyerekek. Mert bár imádom őket, de nekem is szükségem van az apjuk figyelmére, amiből nem mindig jut annyi mint amennyit szeretnék.
Szeretem a mandulás habcsókot és a házi sütiket. Imádok a konyhában lenni, mindenféle édességet vagy más finomságot csinálni a családnak. Már attól is olvadozok mint fagyi a forró betonon amikor Richard hoz nekem egy zacskó almaszirmot vagy egy új könyvet a gyűjteményünkbe.
Rengeteget olvasok, annak ellenére, hogy a két gyerek mellett erre aztán végképp nincs idő. De ez nem lehet akadály, mániákusan gyűjtöm a romantikus, történelmi regényeket. Egyszerűen bolondulok értük!
Imádom a vizet. Minél nagyobb vízfelület, annál boldogabb vagyok! Tenger, tó, folyó, nekem mindegy, amint melegebb mint tizenöt fok már pancsolok is!

A lakásunk pont akkora, amekkorára szükségünk van. Néha kész káosz, és Corie szobájában lépni sem lehet a sok állatkától meg a kaktuszoktól, Max pedig azt hiszi, hogy a nappali egy kosár pálya. De ettől függetlenül szeretek itt lakni, örülök, hogy ilyen szép hely az otthonunk. Nagyjából félúton van Richard és az én munkahelyem közt, így az elhelyezkedése is egész jó. A kedvencem egy kis beugró a hálószobánkban, igazából egy beépített ablakfülke, puha párnákkal, ahová el lehet bújni egy jó könyvvel és egy bögre teával.

Nagyon szeretem a munkám. Szeretem a kis mogyorókat is, a gyerekeket akikkel foglalkozok. Autista és Down-szindrómás gyerkőcökkel foglalkozom, kis csoportban tanítjuk őket a kollégáimmal. Sok türelmet igényelnek, és még több figyelmet. De megéri. Soha még olyan őszinte kis lényeket nem láttam, mint ők, és ha nem lennének gyerekeim, valószínűleg azt mondanám, hogy ők a világon a leginkább szeretetre méltóak. Nem jelent számomra gondot, ha túlóráznom kell, bár eléggé megsínyli a lelkem, ha nem tudok otthon lenni időben és vacsorát készíteni a családnak, de megnyugtató a tudat, hogy az apjuk is remek szakács. Szóval, nem mondom, hogy könnyűek a mindennapok, de nem cserélném el semmi másra.
Szerencsés vagyok, mert az intézetvezető elég megértő velem. Igazából én is az vagyok, ha arra kér, ez kölcsönös dolog. Vannak, akik napközis foglalkozásra járnak, de vannak akik bent is laknak. Én alapvetően a napközis gondozó vagyok, felzárkóztató, beilleszkedést segítő foglalkozásokat tartunk a két kolléganőmmel. De amikor az igazgató arra kér, este is maradok, bár nem szívesen, és csakis úgy, ha előtte meg tudtam beszélni a férjemmel a dolgot. Megesik ugyanis, hogy az éjszakásoknak más dolga akad, olyankor szívesen helyettesítem őket és az a kis plusz pénz se jön rosszul; meglepetés évfordulós utazásra gyűjtök a lehető legnagyobb titokban – ami ugye a közös kassza mellett szinte lehetetlen küldetés.
Amikor nem vagyok bent a munkahelyemen, akkor is sokat foglalkozok azzal, hogy mivel tehetném boldoggá a kis mogyoróimat, vagy hogyan lehetne egy kicsit könnyebb velük a szüleiknek. Az intézetvezető, Miles is támogat ebben, és elintézte, hogy jövő hónapban találkozhassak a téma egyik nagy szakértőjével, ami igazán felvillanyoz! Nem is tudom hogyan köszönjem majd meg neki ezt.

Reese Witherspoon