Richard Goode

"Mindenkinek van takargatnivalója. Valami belső

sötét dolog, amit nem akarunk, hogy meglásson a

világ. Úgy teszünk, mintha minden rendben lenne.

Szivárványba csomagoljuk magunkat. Ennél többet

talán nem is tehetünk, mert az ilyen dolgok néha

sötétebbek másokénál.”

férfi

29 év

1987. május 29.

Evanston

biológiatanár

házas

Ami szerethető bennem

Mindenkiben az szerethető, amit azzá akar tenni. Az emberek könnyen megvezethetők, ha a szebbik arcodat mutatod nekik, könnyedén megkedvelnek. Vannak persze egészen intuitív példányok is, velük sokkal óvatosabbnak kell lenni. De összességében a sikeres boldogulásunk a szociális élet útvesztőiben azon múlik, mennyire vagyunk simulékonyak, mennyire tudunk színlelni. Néhány ember azzal a szerencsés tulajdonsággal születik, hogy minden erőlködés nélkül kellemes benyomást tud kelteni másokban, míg vannak olyanok, mint én, akiknek nap mint nap görcsösen kell kapaszkodniuk a magukra öltött maszkba, nehogy előbukkanjon a kedves mosolyuk mögül a szörnyetegek véres agyara. Eddigi életem során mindig arra törekedtem, hogy senki ne láthassa meg, ami valójában vagyok. Tehát akkor most felsorolnám mi az, amit a külvilág felé magamból mutatok.
Egy végtelenül közvetlen, jó beszélőkéjű embernek tartanak, aki probléma nélkül megtalálja a közös hangot bárkivel. Pillanatok alatt felmérem, kivel hogyan kell bánni, kinek mit kell mondani ahhoz, hogy szimpatikusnak találjon. Egy-egy vicc, okos megjegyzés, megnyerő mosoly, és máris a szívükbe zárnak. Mármint a maguk felszínes embermódján. Mindenre van valami szellemes megjegyzésem, látszólag minden témához magabiztosan hozzá tudok szólni. A tájékozottság nagy erény, ezt igyekszem megtanítani a diákjaimnak is.
Mint tanár, igyekszem megértőnek, lazának tűnni, akihez bátran fordulhatnak minden problémájukkal a gyerekek. Én vagyok az a tanár, akihez odamennek szünetekben beszélgetni a tanítványai, akit évzárón mindig meglepnek valamivel, akinek a neve szívecskék között szerepel a lánymosdó falán és kedvelt téma a diáklányok körében is. A kötetlen hangulatú óráimat még azok is kedvelik, akik különben nem a biológia szerelmesei. Rendszeresen szánom rá a szabadidőmet is a munkámra, értem ezalatt a kirándulásokat, tanulmányi utakat, versenyfelkészítést, korrepetálást. Emiatt a szülők is kedvelnek, nem volt még rá példa, hogy bejöttek volna panaszkodni hozzám. A kollégáimmal is remekül kijövök, annak ellenére, hogy én vagyok az egyik legfiatalabb tag a tanáriban.
A magánéletemet is hasonlóan sikerült alakítanom. A nevelőszüleim, fogadott testvéreim mit sem sejtenek arról, mit művelek valójában. Hiába sejtették mindig is, hogy valami nincs rendben velem, őket is sikerült megvezetnem - bár ebben nem önös érdekek vezéreltek, valóban szeretném megóvni őket ettől a csalódástól. Ugyanez vonatkozik a feleségemre és a gyerekeimre is. Olykor még engem is meglep, hogy képes vagyok irántuk emberi érzéseket érezni. Szeretem őket, méghozzá nagyon. Mondanám, hogy ölnék is értük, de ez nálam nem túl mérvadó, nem igaz?

Ami zavar bennem másokat

Senki sem tökéletes. Ha normális emberként akarunk feltűnni a kis álarcunkkal, akkor elengedhetetlen, hogy ne akarjunk túl tökéletesnek tűnni. Köztudott tény, hogy gyakran elbagatellizálom a problémákat, és bár igyekszem precíz és felelősségteljes lenni, valójában szétszórt vagyok. Legalábbis a polgári életemben mindenképp, a szörnyeteg oldalam nem engedi, hogy a magánküldetésemben is hibázzak. A kivégzés vagy az életfogytiglani börtön mégiscsak rosszabb, mint egy-egy otthon felejtett dolgozat vagy késés az óráimról. Ugyanis rendszeresen elkések mindenhonnan, és mondanám, hogy emiatt kellemetlenül érzem magam, de ez hazugság lenne. Teljesen hidegen hagy az ilyesmi, ahogyan az is, ha apró-cseprő butaságokról megfeledkezem. Ami igazán lényeges, azt észben tartom. És ez tesz csak igazán emberivé, ugyebár.
Ami zavar magamban az az, hogy néha, ha csak egy pillanatra is, de elveszítem a fejem és felfedem, ami a felszín alatt rejlik. Azt hiszem, a lelkem mélyén néha én is szeretnék olyan lenni, mint a normális emberek. De mindig meggyőzöm magam, hogy az én létezésemnek célja van. Nem lehetek olyan, mint ők, mert akkor nem tudnám beteljesíteni, amit kell.


Embereket darabolni nem rossz tulajdonság. Egy szörnyetegnek nincsenek rossz tulajdonságai.

Életem története

Evanstonban születtem, a vérszerinti apám autószerelőként dolgozott akkoriban, az anyám pedig eladó volt egy kis ajándékboltban. 1987. május 29-e volt az a nap, amikor világra jöttem, szüleim első gyermekeként. Átlagos kölyök voltam, egy kicsit kisebb és erőtlenebb az átlagnál, de az ilyesmit mindenki kinövi. Csendes, magába forduló kisfiú voltam, legalábbis én így emlékszem arra a négy évre, amelyet a szülői házban töltöttem. Néhány képfoszlányon és illatfelhőn kívül egyedül az ordítások hangjára emlékszem. Sokat veszekedtek, megszoktam már. Még csak fel sem tűnt, amikor az apám megölte az anyámat. Bejött a szobámba és azt mondta, hogy várjak, még dolga van. Órákkal később bukkant fel és fejbe lőtte magát a nappaliban. A rendőrök két teljes napig kutattak a környéken, mire megtalálták az anyám elásott holttestét. Állítólag felismerhetetlen volt.
Nagynénik, nagybácsik és nagyszülők híján állami gondozásba kerültem. Nem tudok sokat a családomról, fogalmam sincs, miért nem kellettem senkinek. De ennek így kellett történnie. Hiszek a sors erejében.
Egy évnek kellett eltelnie, amíg a sors oda helyezett, ahová valóban tartoztam. Ehhez azonban előbb pszichológusok tömkelegéhez rángattak el, terápiás foglalkozásokra vittek, a rendőrök pedig újra és újra felbukkantak, hogy kikérdezzenek a gyilkos öngyilkosságról. Bizonyára valami krimifilmben érezték magukat, ahol a hallgatag, traumát átélt gyerek egyszer csak beszélni kezd és mindent elmond a bűnesetről. Rossz helyen keresgettek. Ha láttam és hallottam is valamit, az egyszerűen kitörlődött az emlékeim közül. Az ember már csak így működik, szelektálja az emlékeket. Amit nem képes feldolgozni, azt egyszerűen kidobja a kukába. Csak éppen az a baj a szemetesekkel, hogy néha azt is belehajítjuk, amit nem kéne. Valahogy így kerülhetett a süllyesztőbe a lelkiismeretem is.



A Goode család jó volt hozzám, legalábbis a nevelőanyám mindenképp. Nem szeretem őt így hívni, mindig is rá tekintettem az igazi anyámként, még ha nem is ő szült meg. A saját fiaként szeretett, pont úgy dédelgetett, mint a nővéremet... fogadott nővéremet, de ez nem is igazán számít, igazi testvéremként gondolok rá. Anyától tanultam meg mindent, amit kellett, nála nem ismerek jobb embert. Amikor elkezdtem az iskolát, ő tanult velem, ő adott könyveket a kezembe, ő szerettette meg velem a természetet. Elvitt sétálni, megtanította a növények, a madarak, a rovarok neveit. Mikor rájött, hogy ügyesen rajzolok, ő vett nekem először profi ceruzakészletet, vázlatfüzeteket, ecsetet és festéket. Még a legbénább alkotásaimnak is örült, amikor nekiadtam őket, még most is kinn lógnak a házban a gyermeteg kis képeim.
A nevelőapámról ezt nem mondhatom el. Paul sosem kezelt a sajátjaként, azt hiszem, ő nem akart engem már az első pillanatban sem. Elsa beszélte rá, hogy engem vegyenek magukhoz, de Paul minden bizonnyal egy aranyos, pirospozsgás arcú gyereket szeretett volna, nem egy olyat, akinek a biológiai apja miszlikbe aprította a szülőanyját, elásta, majd öngyilkos lett. De engem kapott, és valószínűleg sosem bocsátotta meg nekem, hogy belerondítottam a szép kis életükbe. Eleinte csak távolságtartó volt, ez később átcsapott ridegségbe, majd szándékos gonoszságba. Bántott szavakkal, majd később tettekkel is. Nem bírta elviselni, hogy a szavai hallatán csak érzelemmentesen belebámultam az arcába. Azt mondta, hogy ilyet normális gyerek nem csinál. Szánalmas ember volt, még a munkáját sem tudta megtartani. Ekkor úszott el minden idill a családból, de erről majd később.
Sosem voltam olyan, mint a többi korombeli gyerek. Ügyetlen voltam a sportokban, féltem mindentől és mindenkitől, sosem tudtam, mit kéne mondanom a többi gyereknek. Kínosabbnál kínosabb szituációkba kevertem magam, állandóan rajtam nevettek. A gyerekek ilyenek, megérzik, ha valaki kilóg a sorból.
Anyu akkor vette észre, hogy nincs rendben velem valami, amikor megtalálta a házunk mögött kibelezve azt a kutyát, ami előző nap megharapta a nővéremet, Heathert. Valami kicsi kis keverék volt, még emlékszem a szőrébe csomósan beleszáradó vérre. Tudta, hogy én voltam, megérezte. Vett egy mély levegőt és elbeszélgetett velem. Azt mondtam neki, hogy csak meg akartam védeni Heathert. Megkért, hogy többet ne csináljak ilyet. Nem rángatott el szakemberhez, azzal áltatta magát, hogy majd kinövöm ezt a furcsaságot.
Tévedett. Kamaszként mindez felerősödött. Megszállottan kezdtek érdekelni a sorozatgyilkosok, az emberi anatómia, az, hogyan lehet kioltani valakinek az életét. Faltam a pszichológiai témájú könyveket, megpróbáltam megérteni az emberi lelket, azt, ami egészen eddig rejtély maradt számomra. A lelkesedésemet ezek iránt próbáltam leplezni a családom előtt. Időközben megszületett a húgom is, igyekeztem minél inkább háttérbe vonulni, nem szerettem volna elrontani az örömüket a számukra ijesztő hobbimmal. Rettegtem, hogy egyetlen rossz húzás és egyszerűen örökre elbúcsúznak tőlem. Úgy volt, hogy nem lehet több gyerekük, hogy én leszek a legkisebb, erre pedig megérkezett Violet. Óvatosabbá váltam, kitapasztaltam, hogyan váljak mintatestvérré és mintagyerekké.
Ez nem volt rövid folyamat. Hosszú évekbe került, mire végre be tudtam illeszkedni. Nem voltam elég gyors, az iskolai éveim alatt sokáig kilógtam a sorból. Retardált Richardnak hívott az egész osztály, összesúgtak a hátam mögött, minden lehetséges módon porig aláztak. A gúnynevek és a gonosz megjegyzéseik épp úgy tudtak fájni, mint amikor lefogtak és megvertek. Egyedül a tanárok védelmét élveztem, hiszen a kezdetektől fogva kiemelkedően teljesítettem, a sportokat leszámítva mindenben jobb voltam a többieknél. Előttük sosem bántottak, ahogyan a nővérem előtt sem, ő mindig kiállt mellettem.
Tizenkettő voltam, mikor Pault kirúgták a munkahelyéről a leépítések miatt. Mély letargiába süllyedt, sehol sem talált magának új munkát. A keserűségét kivetítette a feleségére, a gyerekeire és rám is. Különösen rám. Hobbijává vált, hogy megalázott engem, mindenféle sértést a fejemhez vágott. Ahogy teltek a hónapok, és ő egyre mélyebbre süllyedt az önsajnálat mocsarában, elcsattant az első pofon, mondván, "nem normális, hogy ennyire érzéketlenül nézek kifelé abból a kretén fejemből". Ezt újabbak követték, és végül már nem csak én részesedtem bennük.
Anyunál itt telt be a pohár. Összecsomagolt és velünk együtt lelépett Chicagóba egy kis lakásba, majd beadta a válókeresetet. Azt mondta, hogy az ő lányaira és fiára senki sem emelhet többet kezet.



Új város, új élet. És ezzel együtt új iskola is, ahol senki sem tudta rólam, hogy első osztályban elhánytam magam, mikor a szüleinkről kellett beszélnünk, vagy hogy a karácsonyi műsor alatt véletlenül felgyújtottam az egyik lány haját. Senkinek fogalma sem volt erről. Eleinte kissé tartózkodóan, de mégis kedvesen fogadott az új közösség. Eddigre megtanultam színlelni. Olyan ez, mint eldönteni, épp melyik pólódat vedd fel aznap reggel - eldöntöd, melyik arcodra kíváncsi épp a világ. Elhitettem velük, hogy jó srác vagyok, hamarosan sok barátra tettem szert. Az igazi énemet megtartottam otthonra.
Anyu új munkát talált, kissé szűkösen, de azért megéltünk a keresetéből. Ha lehet, még jobban figyelt ránk, mint azelőtt. Rájött, hogy több tantárgyból különösen tehetséges vagyok, különórákra járatott, mondván, töltsem tartalmasan a szabadidőmet. Utólag már látom, hogy ezzel segíteni akart nekem, ő nem felejtette el azt a sok évvel ezelőtti esetet a kutyával. Rajzszakkörre jártam, gitárórákra, diákbiológusok találkozójára, színjátszóra, kosárlabdára, szinte mindenben kipróbáltam magam. Szinte semmi időm nem maradt rá, hogy rossz dolgokon törjem a fejem. Ha pedig igen, akkor a többiek tettek róla, hogy mégis mással töltsem az időt. A gyerekes bandázások az évek során bulikká és randevúkká változtak, ahogy annak lennie kell. Pontosan olyanná váltam, mint minden más gyerek a korosztályomban. Rászoktam a cigarettára, megszerettem a sört és udvaroltam a lányoknak. Tulajdonképpen egyik sem érdekelt, de ez volt az elvárt, így én is követtem benne a többieket. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen remekül tudok hazudni.



A gimnázium elvégzése után tanárképzőre jelentkeztem. Eddigre már biztosan tudtam, hogy a biológia mellett szeretném elkötelezni magam, azonban az orvosi és kutatói munkát azonnal kizártam. Nem akartam vérrel és halállal találkozni, tudtam, hogy nem szabad engednem a kísértésnek. Ekkor már hosszú évek óta elnyomtam magamban minden erőszakos gondolatot.
Az egyetemi éveim pontosan ugyanúgy teltek, mint a középiskolaiak. Egyetlen este azonban mindent megváltoztatott. Hajnalban igyekeztem haza egy jól sikerült szülinapi buliról, mikor megláttam, hogy egy kétes külsejű hapsi nekiszorított egy ház falának egy vergődő nőt. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Elrángattam onnan a pasast, a nő pedig pánikolva elfutott a helyszínről, talán attól félt, hogy én is bánthatom őt. Talán jobban is tette. Hihetetlenül dühbe gurultam, sosem éreztem ezelőtt ilyesfélét. Nekiestem a férfinek, és az ezután következő percekre egyszerűen fekete köd borult. Egyedül arra emlékszem tisztán, ahogyan a feje hangos csattanással ütődik valamiféle vasfelületnek. Azonnal meghalt, én pedig ott álltam döbbenten és letaglózva. Percek alatt visszatért az élet a tagjaimba és tisztábban gondolkodtam, mint azelőtt bármikor. Felnyaláboltam az ernyedt holttestet, bevágtam a néhány sarokra parkoló autóm csomagtartójába, és miután megbizonyosodtam róla, hogy még két sör után is tudok vezetni, elvittem a közeli erdős területre. Becsomagoltam egy zsákba és elástam. Az izgalom nem vette el az eszem, kesztyűt húztam és eltüntettem magam után a nyomokat. Ezt követően hazamentem lezuhanyozni, kibontottam egy újabb doboz sört és nekiálltam rajzolni.



Az egyetem elvégzése után sikerült azonnal elhelyezkednem abban a gimnáziumban, ahol jelenleg is tanítok. A magánéletem sínen volt, különösen azt is figyelembe véve, hogy idő közben megismerkedtem a jelenlegi feleségemmel. Keegan volt az első nő az életemben, aki jelentett nekem valamit. A nevetése, a folyamatos tyúkanyóskodása, a vicces ajándékai, minden lenyűgözött, ami csak hozzá kötődött. Azonnal levett a lábamról. Sosem találkoztam még olyan őszinte érzésekkel, mint amelyek belőle áradtak. Huszonkettő voltam, mikor hivatalosan is egy párrá váltunk, bár eddigre már mindenki téteket tett rá a környezetünkben, hogy mikor is csattan el végre az a bizonyos első csók.
Keegan sosem feltételezné rólam, mi vagyok valójában. Akárhányszor eltűntem az éjszakák folyamán, akárhányszor tettem valamiféle furcsa megjegyzést, ő akkor sem gondolt rosszra. Soha. Mivel érdemeltem ki az ő jóságát?
A tanítás a munkám, a hivatásom ellenben valami egészen más. Azt mondják, néhány ember azért születik erre a világra, hogy valamilyen küldetést teljesítsen. Ez bizonyára így van, mert amilyen mocskos helyen élünk, van is mitől megtisztítani kicsiny kis bolygónkat. Az emberi söpredék megszámlálhatatlan, de ha már csak eggyel kevesebb is van a férgekből, azzal jobb hellyé vált a Föld. Az, aki gyereket vagy nőt bánt, nem ember, nem is érdemel emberi bánásmódot. Úgy kell végeznie, mint annak a kutyának, akit felnyitottam annak idején. Darabokban, holtan, kínok között. Aztán behajítva a Michigan-tóba. Az emléküket egyedül a rajzaim őrzik, mindegyikőjüket megörökítem egy vázlatfüzetben. Szeretem visszanézegetni a rajzaimat, ahogy az árnyékok esnek a húsra, ahogy a tónusok kiemelik a vágásokat. Egyetlen szabály van csupán: bármit látok vagy hallok a gimnáziumban, ahol tanítok, nem tehetek semmit. Nem kockáztathatok, hogy hozzám vezessenek a nyomok.
Van vesztenivalóm, pontosabban a családomnak van mit veszítenie. A feleségemnek - négy évvel ezelőtt összeházasodtunk, kicsi, bensőséges esemény volt - és a gyerekeimnek. Még csak ötévesek, nem tehetem ki őket annak, amin én is keresztülmentem. Jó apát érdemelnek.
Ennek ellenére folytatom, amit elkezdtem. Ki más tenné meg, ha nem én?

Ha tükörbe nézek

Átlagos magasságú vagyok, esetleg kicsit alacsonyabb az átlagnál. A testalkatom sportosnak mondható, igyekszem jó formában lenni - ez az én hobbim mellett elengedhetetlen.
Ha akarnám sem tagadhatnám le, hogy csak örökbefogadtak. A hajam a család többi tagjával ellentétben sötétbarna, a szemeim pedig átható kékek. A nevelőapám mindig azt mondta, hogy a hideg rázza a jeges tekintetemtől. Az arcomon többnyire néhány napos borosta díszeleg, ritkán látni teljesen simára borotválkozva. A mosolyom a női szíveket megolvasztótól a vérfagyasztóig terjed, csupán a helyzeten múlik, melyiket veszem éppen elő.
Igyekszem stílusosan öltözködni, az ingeket és a pólókat is egyformán kedvelem, akárcsak a zakókat és a meleg pulóvereket. Alapvető követelmény azonban a ruhatárammal szemben, hogy kényelmes legyen.

Családom

Négy éves voltam, amikor az apám megölte az anyámat, majd öngyilkos lett. Nincs más mondanivalóm róluk, egyetlen szép emléket sem tudok felidézni velük kapcsolatban. Emlékezni sem akarok rájuk.

Paul Goode. Ötéves voltam, mikor ő és a felesége örökbe fogadtak engem. Ekkor már volt egy nálam hat évvel idősebb lányuk, de mivel úgy tudták, hogy nem lehet több gyerekük és amúgy is régóta tervezgették az adoptálást, így én is hozzájuk kerültem. Azt hiszem, Paul sosem akarta igazán, hogy engem vigyenek haza magukkal, talán ő már a kezdetektől látta, miféle vagyok valójában. Hihetetlenül szigorú volt velem, mindenért engem okolt és mikor kezdett rájönni, hogy valami tényleg nincs velem rendben, rendszeresen üvöltözött velem, később bántott is. Nem sokkal azután, hogy teljesen tervezetlenül megszületett a második közös gyerekük is, elveszítette az állását és még elviselhetetlenebbé vált. Rá néhány évvel elváltak a nevelőanyámmal.

Elsa Goode. Nála jobb nevelőanyát nem is kívánhattam volna. Soha nem éreztette velem, hogy nem ő szült engem, olyan szeretetben és gondoskodással nevelt fel, amelyre még a tulajdon vérszerinti anyám sem lett volna képes. Bármivel fordulhattam hozzá, mindig meghallgatott és mindig segített nekem, bár kamaszként olykor zavart a túlóvása. Nagyon erős nő, aki képes volt otthagyni az agresszív férjét – nem magáért, hanem értem és a két lányáért. Ezután egyedül nevelt fel minket, majd később új férjet talált magának, azóta is vele él.
Ő is tudta, hogy valami nincs rendben velem. De ahelyett, hogy ezért gyűlölt és büntetett volna, próbált segíteni. Igyekszem elhitetni vele, hogy sikerült is.

Heather Goode. Hat évvel idősebb nálam, és bár nem vagyunk vérszerinti testvérek, ő mégis mindig úgy szeretett engem, mintha azok lennénk. Mindig vigyázott rám, és mivel félénk, visszahúzódó gyerek voltam, nem egyszer meg is kellett védenie a többiektől. Gyerekként felnéztem rá és mindenben követni akartam, rengeteg dolgot köszönhetek neki. Még most is nagyon szoros a kapcsolatunk, de sajnos kevesebbszer találkozunk, hiszen a munkánk és a családjaink rengeteg időt felemésztenek. De legalább hetente egyszer beülünk valahova kávézni vagy enni valamit, esetleg felugrunk egymáshoz.
Kissé ironikus, de profilozóként dolgozik az FBI-nál…

Amelia Goode. Öt évvel fiatalabb nálam, a nevelőszüleim úgy tudták, hogy nem lehet többé saját gyerekük. Tévedtek, ugyanis teljesen váratlanul kiderült, hogy gyarapodni fog a család. Ekkortájt kezdett Paul egyre durvábban bánni velem és a feleségével is, így néhány évvel Amelia születése után el is váltak. Azelőtt csak a kisöcs szerepét ismertem, azonban a nevelt húgom születésével a bátyét is magamra kellett öltenem. Örömmel tettem, Amelia pedig egyenesen odáig volt értem, amiért annyi mindent tudtam és bármire rá tudott venni egy szempillarebegtetéssel. Még most is elég szoros a kapcsolatunk. Mindig is művészlélek volt, nem csoda, hogy ilyen irányba is sodorta az élet, mikor az egyetemválasztásról volt szó.

Keegannel négy éve házasodtunk össze, de már hét éve stabil párkapcsolatban élünk. Talán az egyetlen nő, aki valaha is jelentett nekem valamit. Mellette tényleg embernek érzem magam. Nem tudja, milyen szörnyeteg is vagyok valójában, de még így is elhiszem neki, hogy jó ember vagyok, amikor ezt mondja. Nála csodásabb ember alig akadhat ezen a bolygón, nem értem, mivel érdemeltem ki őt.
Imádja a gyerekeinket, azt az elvet vallja, hogy az ikrek dupla örömöt jelentenek, semmiképp sem dupla problémát. Olykor túlzásba viszi az aggódást, de ez a tyúkanyóskodás elnézhető neki.
Gyógypedagógusként dolgozik, elsősorban autista és Down-szindrómás gyerekekkel foglalkozik.  

Corie ötéves, a legtündéribb kislány a világon. Ugyan ikertestvérek Max-el, de ennyire nem is különbözhetnének egymástól. Corie egy igazi kis hercegnő tud lenni, természetesen a szó jó értelmében. Imádja a szép dolgokat, az állatokat, a növényeket, mindent, ami aranyos és lehet ölelgetni. A szobájában utat kell törni a sok plüssállat között, és természetesen egyiket sem szabad arrébb tenni, hiszen "nekik is joguk van ott lenni, ahol szeretnének". Rengeteg időt töltünk együtt, a kedvenc elfoglaltsága a meseolvasás mellett az, amikor kimegyünk a közeli parkba növényeket gyűjteni és kipréseljük őket a hatalmas növényhatározójában. Régebben ebihalakat is nevelgetett, azonban mikor megnőttek, visszavittük őket a park tavába, hogy szabadon élhessenek. A papagájunk, Pikachu (igen, tényleg ez a neve) megvétele is az ő ötlete volt, és beszélni is ő tanította meg. Rendszeresen rávesz, hogy rajzoljak neki, a falára is fel kellett festenem a kedvenc mesehőseit, a minionokat. Idén kezdett el zongoraórákat venni.
Asztmás, ezért sokszor fokozott figyelmet igényel.

Max az ikertestvére gyökeres ellentéte. Belevaló, vagány kisfiú, és Corie-val ellentétben imád a középpontban lenni. Nem ijed meg semmitől, egy-két horzsolás vagy zúzódás sem állíthatja meg semmiben. Imád szaladgálni, a kedvenc sportja pedig a kosárlabda, amikor csak tehetjük, elmegyünk a közeli pályára játszani. Idén beiratkozott egy gyerekcsapatba is, nagyon szereti a társaságot és az edzéseket is, az edzőjük szerint nagyon tehetséges. Talán ebben szerepet játszik az is, hogy Corie-val ellentétben ő a legkevésbé sem alacsony, sőt.
A közös programjaink általában közel sem olyan pihentetőek, mint a testvérével, mostanában gördeszkázni tanítom. Ha éppen nem ezt csináljuk együtt, akkor autómodelleket rakunk össze, rajong a versenyautókért. Úgyhogy nem is csoda, hogy a falán szinte életnagyságban ott virít Villám McQueen.

Apróságok

Az, hogy egyszer elkapnak. Nem a büntetéstől félek, ezen már annyiszor átrágtam magam, hogy félni sem tudok tőle. Attól viszont rettegek, hogy egyszer a feleségem és a gyerekeim tudomást szereznek erről, sosem bírnák feldolgozni. Nem tehetem ki őket ennek.

Mindent elértem, amire igazán vágytam. Persze, néha jó lenne többet keresni, szép helyekre elutazni, nagyobb tv-t venni, jobb kocsival járni és mindent megvásárolni a gyerekeknek, amit csak akarnak, de ezek apróságok. Nem érdekel, amíg megvan a családom, a munkám és békésen űzhetem a hobbimat.

A munkámban a tehetséges gyerekek motiválnak, akikről tudom, hogy még sokra vihetik.
A magánéletemben az motivál, hogy minél többet megadhassak a családomnak.
A privát hobbimban pedig motivál, hogy végezzek a társadalom söpredékével.

Elég jó önkontrollal rendelkezem, mondhatni semmi, legalábbis a lényeges dolgokat tekintve. Persze engem is zavar, ha éjszaka bulit csapnak felettünk és nem tudok aludni, vagy elfogy a tej és nem tudom reggel meginni a kávémat, de ezek mégis kit ne idegesítenének?

Ide bizonyára fel kéne sorolnom, hogy mik azok, amiket kedvelek és jobb kedvre derítenek, kihagyva a nem szalonképes dolgokat. Hát rendben, legyen.
Szeretem a zenét, gyerekkorom óta rajongom a rockért és a keményebb műfajokért, de tulajdonképpen bármit meghallgatok, ami valamilyen oknál fogva elnyerni a tetszésemet.
Imádok olvasni, a lakásban már el sem fér a rengeteg könyv a falakat beborító polcokon. De a filmeket, sorozatokat is kedvelem, a feleségemmel mindig van mit néznünk.
A konyha az egyik kedvenc helyem a lakásban, bármikor képes vagyok enni, méghozzá nem is keveset. De legalább főzni is tudok…
Mindig is rajongtam az állatokért és a növényekért, utóbbival tele van a házunk. A gyerekeimnek pedig van egy törpepapagája, hihetetlenül vicces az a kis dög.
Szeretek rajzolni, ez amolyan gyerekkori hobbi. Bármit tökéletesen le tudok másolni, és ez kapóra is jön. Másképpen nehezen őrizném meg a „tisztogatások” végeredményét. A fotó olyan sablonos lenne, nem?

A külvárosban élek a feleségemmel, két gyerekemmel és egy papagájjal. Három hálószobás lakás, két fürdőszobával, egy konyhával és egy kényelmes nappalival. Nagyon szeretek ott lakni, a terek tágasak, minden négyzetcentiméter otthonosságot sugall. Az egyetlen kényelmetlenség, hogy a harmadik emeleten van, mire felcaplat odáig az ember, addigra az élettől is elmegy a kedve – lift pedig nincs.  

Az egyik chicagói gimnáziumban dolgozom biológiatanárként már évek óta, szeretem a munkámat. A diákok körében nagy népszerűségnek örvendek, pedig a tantárgyam nem épp a legkedveltebb… legalábbis ezt gondoltam, amíg el nem kezdtem tanítani. Közvetlen vagyok a diákjaimmal, szeretek velük beszélgetni, és elég laza a viszonyunk. Rendszeresen elviszem őket tanulmányi kirándulásokra, igyekszem az óráimat is interaktívvá és szemléletessé tenni.
A diáklányok különösen kedvelnek, de ezt a tényt többnyire csak egy mosollyal nyugtázom. Majd kinövik, addig meg hadd álmodozzanak és pletykáljanak.

Iwan Rheon