Rhys & Allie

Minden olyan gyorsan történt, mire körül néztem vagy felfogtam mi történik körülöttem, addigra a bíró kijelentette, hogy védencem megnyerte a pert. Az igazat Wayne ma közölte, hogy nem érzi jól agát. Igaz, hogy húsz éves elmúlott, nekem ő még mindig az én pici fiam és aggódom érte. Még sose esett meg velem, hogy a családi problémáktól nem figyelek az ügyre.
De persze, mint mindig ez az ügy is a siker dobozban végezte. Mr. Morgan igen csak hálás lehet nekem, mert nagyon kellemetlen helyzetbe kerül, ha ténylegesen bebizonyult volna, hogy megerőszakolta azt a tizenhét éves lányt. Még nem nagykorú és bármit tett vele, remélem, magába néz. Ha csak belegondolok, hogy egy lány reményét törtem össze, hogy elítélem a mocskot, aki talán örökre megbélyegezte.
Most pedig mehetek, az ajtóban elbúcsúzva mindenkitől csak bólintok Mr. Morgannek. Látszott az arcán, hogy elégedett a végkimenettel. Nekem pedig ez a munkám, hogy minden ügyfelem elégedetten távozzon.
Az ajtóm csukódott és megkönnyebbültem, hogy a zsongás elcsendesedett, csak a gépem búgása csengett a szobában. Fáradtan ültem le a székembe és a telefonban írtam egy sms-t a fiamnak, hogy remélem minden rendben. Nem az a beteges fajta.
- Mrs. Ross, keresik! – jelent meg az ajtómba kopogás nélkül a titkárnőm, én pedig elégedetten bólintottam. A szakmámban sajnos nincs pihenő és elég híres ügyvédként nem ismerhetek lehetetlent, vagy épp a kávészünetet.
Amint az ajtó kitárult és belépet rajta a fiatalember elmosolyodtam.
- Mit a futótűz. Kihitte volna, hogy valaha Mr. Blachard megjelenik az irodámban. – érintettem össze kezeimet az asztalon támaszkodva, miközben egy pezsgőtablettát ejtettem a poharamba. Kicsit fáj a fejem, ami azt jelenti, hogy keményen megdolgoztam azért, hogy sikeres legyek.
- Miben segíthetek a híres illetve hírhedt rádiósnak? – állok fel, hogy kezet nyújtsak felé, nem kenyerem az illetlenség, de ha már migrén gyötör, így el kell viselnie, hogy valószínűleg a jó modoromat elakasztottam a blézerem mellé a fogasra.
Mit ügyvéd meg kell, szokjam, hogy a sajtó mindig körülöttem fog szaglászni, ha nem a férjem a célpont, akkor az egyik ügyfelem, mások pedig éppen csak be akarnak mocskolni. Nekem azért több eszem van, hogy hagyjak nekik esélyt a szétcincálásomra.
- Allison Ross. - mutatkoztam be, bár tudtam, hogy ennek semmi értelme, ahogy én ismerem őt. Ő is engem.
- Foglaljon helyet és mondja, el miben segíthetek önnek. Talán bajba keveredett? –kortyoltam a vizembe, amiben még gyengéden gyöngyözött a gyógyszerem. Sose szoktam megvárni, hogy teljese elolvadjon. Szeretem a kellemes bizsergést a számba, amit okoz.

Mrs. Ross & Rhys

Reggel két órával korábban keltem fel a szokásosnál, ezúttal pedig nem a varánusz és nem is a rosszul beállított ébresztő miatt. Az asszisztensem hívott, már amikor egy "Jó reggelt, Rhys"-szel beköszönt a telefonban, hallottam a hangján, hogy nem jó hírekkel keresett. Bocsánatot kért, hogy felébresztett, azután közölte velem, hogy nagyon lebetegedett és ma nem tud dolgozni jönni. Természetesen nem kényszerítettem rá, hogy ilyen állapotban mégis megtegye, egyrészt nem akartam őt gyötörni, másrészt pedig elkapni sem szerettem volna. Egyébként is mindig bent volt, ha megfázott, akkor is, nagyon ki kellett ütnie magát, hogy ne tudjon dolgozni. Igazán jó munkaerő volt.
Ez a helyzet viszont megsokszorozta az aznapi teendőimet, így vissza sem feküdtem már aludni. Felöltöztem és rendbe szedtem magam, megetettem Adolfkát és el is mentem otthonról. Még a húgom sem volt ébren, pedig mindig ő készítette nekem a reggelit, ha korábban kelt nálam. Szívesen viszonoztam volna most neki ezt a gesztust, de nem volt rá időm. Gyorsan lefirkantottam Lorie-nak egy papírra, hogy korábban el kellett mennem, ne keressen, aztán már csukódott is mögöttem az ajtó.
Az első dolgom három hosszasabb telefonhívás elintézése volt, utána pedig mehettem a Chicago Public Radio stúdiójába mint beugró műsorvezető. Onnantól kezdve késő délutánig bent voltam és dolgoztam. Nagyon szerettem a munkámat, de rendkívül fárasztó tudott lenni. És amikor a kocsiba visszaülve megláttam, hogy még Allison Rosst is meg kell keresnem, majdnem hangosan felnyögtem. De meg kellett tenni. Úgyhogy alig fél órán belül ott is voltam az irodája előtt és vártam, hogy beengedjenek.
- Mrs. Ross -mosolyodtam el, belépve az irodába. Az arcomon és a testtartásomon messze nem látszott meg a fáradtság. Sosem szerettem, ha azt látták rajtam, nem vagyok a maximumon.
Odaléptem az asztalához és kezet fogtam vele, nem olyannak tűnt, mint aki a régimódi kézcsókolós szokások híve lenne. Én sem voltam az. Talán inkább ez volt az oka annak, hogy nem így köszöntöttem.
- Nem, ilyen problémáim szerencsére nincsenek -ültem le vele szemben. -De ne aggódjon, nem fogom sokáig rabolni az idejét. Két hét múlva a Chicago Public Radio péntek esti műsorába önt szeretnénk felkérni interjúalanynak, természetesen énmellém. Ha az ideje engedi. -Nagyon kijöttem a gyakorlatból, régen nem kellett már ilyeneket csinálnom. Mindig az asszisztensem végezte el ezeket a feladatokat.