Angel & Trent

szavak száma: kevés || zene: animals || megjegyzés:  lesz még jobb is :$

Tik-tak. Tik-tak-tik-tak-leütömaztakurvaórát! Ez idegesség. Nem értem, miért vagyok ideges. Mintha évek teltek volna el, mióta utolsó simításként túrtam egyet a hajamba, hogy kellően kócos legyen, és passzoljon a szétszórt, anyucipicifia kocka szerepéhez. Lefogadom, hogy percek sem. Ugyanúgy állok, ugyanúgy kémlelem a faliórám tükörképét, mint mikor a lakásom mindig más-más pontján lekötözött áldozathoz indulok. Most azonban a mutatók – élen a másodperc pirosával – sokkal lomhábban vánszorognak a várt időpont felé. Mintha még ezek a kis szarok is próbálnák minden erejükkel megakadályozni ma esti programom. Talán igazuk van. Meghazudtolom önmagam. Sosem randizom. Sosem kerülök ennyire közeli kapcsolatba valakivel, még akkor sem, ha őrült szomjúságom akarom csillapítani vele. És tessék. Itt állok, izzadó tenyérrel, gyerekes tekintettel, egy alvó szörnyeteggel bennem, s arra készülök, hogy Angellel vacsorázzam. De ő Angel. Itt van. Hosszú idő után újra magam mellett tudhatom, és ha jól csinálom, nem is megy majd sehova. Ha jól csinálom. Nyilván egy báty mellett szívesebben maradna, mint egy nem-barát-barát mellett, hiszen csak tizenhét. Ebben a korban csak akkor szokás megállapodni, ha valaki nagyon jól csinálja, nekem viszont semmiféle gyakorlatom nincs ebben a témában. Sosem akartam senkit magamhoz láncolni, csak arra az időre, amíg megbízik bennem annyira, hogy feljöjjön a lakásomra. Angel más, Angel mindig más, mindenben. Csak a neve idegesít. Charlotte?! Kurvásabbat nem is találhattak volna neki. Miért kellett egyáltalán megváltoztatni? Furcsállhatja, hogy nem hívom soha a nevén, de nem vagyok rá képes. Azért pedig bizonyára megsértődne, ha Angelnek szólítanám - elvégre hihetném azt, hogy esetleg egy másik randipartneremmel keverem.
Kértem, hogy az étterem előtt találkozzunk. Semmi humorom nincs még ahhoz, hogy a családjának hitt sznob szutykokkal találkozzam - s akármilyen jók a színészi képességeim, a kedvem nagyban tudja befolyásolni a játék minőségét. Gondosan zárom be a lakásom ajtaját, majd a kocsimba pattanok, amint kiértem az épületből. A forgalom ma este úgy tűnik, nem vészes, így hamar oda is érek. Angel még sehol. Kiszállok, s a kocsimnak dőlök, úgy várom. Ez a helyzet valamiért mindig tetszik neki.

Angel & Trent

Hangosan szól a zene a fülesemből, nem is hallom a körülöttem zajló dolgokat, nem hallatszódik a klubokból és a kocsmákból kiszűrődő zaj, és az autókat sem hallom, talán éppen ezért hatalmas nagy ostobaság már megint zenét hallgatni út közben, de most szükségem van rá, segít kikapcsolni. Összekaptam a nevelő szüleimmel, mostanában egyre többször előfordul ez, nem tetszik nekik, hogy sok tantárgyból kettesre állok, nem tetszik nekik az sem, hogy olykor erősen sminkelem magam és az sem, hogy már megint cigarettaszagú volt a ruhám mikor hazamentem. Majd lehiggadnak és megtanulnak úgy elfogadni ahogy vagyok, tudom, hogy ez meg fog történni csak addig még jó néhány csatát meg kell vívnom velük, mert nem adják könnyen magukat.
Nem is mondtam el nekik az igazságot arról, hogy hova megyek ma este, azt hiszik, hogy az egyik barátnőmnél leszek, az egyik olyannál akit még ők is képesek valamilyen szinten elviselni, mert viszonylag normális és visszafogott kinézete van. Na igen, Nora szőke hajú, az arca pedig olyan szerkezetű, ami alapján senki sem gondolna róla rossz dolgokat, pedig ő is ugyan olyan, mint én.
Sietősre veszem a lépteimet, mert kerülnöm kellett ezért máris késésben vagyok és nem szeretném nagyon megváratni Trenttet. A csajok a suliból mindig irigykednek és gyakran emlegetik, hogy szívesen cserélnének velem, mikor említettem, hogy ma vacsorázni megyünk akkor máris mindegyik szemében megjelent az a bizonyos csillogás. Féltékenyek voltak, és ezt meg is lehet érteni, a többiek maximum a sulinkba járó fiúkkal kavartak, akik valljuk be még igen csak alacsony értelmi szinten mozognak és azzal múlatják néha szünetekben az időt, hogy papírrepülőket hajtogatnak és azzal dobálóznak. Ha legalább hozzávágnák egymáshoz azt még meg is érteném, de nem ebből a célból gyilkolják a papírokat.
Befordulok az utolsó sarkon és a távolban meglátom Őt, akaratlanul is egy mosoly jelenik meg az arcomon, a zenelejátszómat gyorsan elteszem és egy kicsit gyorsítok a lépteimen, bár legszívesebben lassabban mennék, hogy had élvezzem a látványát amint lazán a kocsinak dőlve áll és vár rám.
Ahogy közeledek egyre jobban izgulok, hogy milyen is lesz ez az este, de amint elé érek és lábujjhegyre állva megcsókolom máris megnyugszom. Belemosolygok a csókba és nem húzódom el tőle.
- Szia. Sokat vártál rám? Otthon feltartottak… - magyarázom neki, hátha megbocsájt.