Trent Marshall

"Monsters are beasts that cannot be tamed."

férfi

25

1991. 04. 05.

Chicago

informatikus

gumicukor

Ami szerethető bennem

Szakembernek jó vagyok. Mindenféle nárcisztikus hajlam nélkül mondhatom, hogy bármit csinálok, annak a végkifejlete közel tökéletes lesz. Ez igazából nem is túl nagy dolog, nem okoz túl nagy népszerűséget, hisz mindez csak annak a jele, hogy - a mai társadalom szavaival élve - egy rohadt nagy kocka vagyok. Színésznek is remek volnék. Ha neked jó kell, én eljátszom. Ha várod, hogy legyek kedves, vicces, megértő, képes vagyok rá. Sosem volt probléma. Ám az első dolog, ami szinte biztosan megfog majd, az a két gödröcske az arcomon, mikor mosolygok, s nem is gondolsz arra, hogy az valójában inkább egy vicsor. Vagy a göndör fürtjeim, melyek láttán rögtön elképzeled, milyen lenne, ha a combjaid belső felét csiklandoznák - semmi esetre sem jutna eszedbe, hogy az alattuk megbúvó elme mennyire sötét. Tehát összegezzük: cuki vagyok, vicces, esetlen, kocka és megértő, ha azt akarom, hogy szeress.

Ami zavar bennem másokat

Feledékenység, amit sajnos egyáltalán nem szükséges megjátszanom. Bizonyára amikor a jó memóriát osztogatták, én elfelejtettem beállni a sorba. A munkatársaimnak nem furcsa, elvégre egyik-másiknak még nagyobb gondok vannak az emeleten, mint nekem - már ami a felszínt illeti -, de egy átlagembernek komoly erőfeszítésbe telhet nem képen röhögni, amint meglátja, miféle hülyeségekkel van teleírva mindkét kezem. "Lakáskulcs bal zseb", "tészta hűtő", "mikró elromlott", és társaik. Érvényes ez a hétköznapi dolgaimra. A sötét címkével megjelölt dokumentumok minden egyes mozzanatára emlékszem.

Életem története

- Egy, egy almafa, kettő, két katica, három, három kiskacsa - Trenton dúdol. Élvezi. Vigyorogva számolja ujjait, lehajtogatja, amelyik megvan. Még lelkes óvodás. Úgy ül a homokozóban, mintha az a világ legnagyszerűbb játszóháza volna. Göndör fürtöcskéi összetapadnak a víztől, amit az előbb az öntözőkannából öntött magára, mert vicces. Micsoda ostoba gyerek!
- Fogd már be, te kis szaros! - nevelőapja megelégelte. Trenton valójában sosem tartotta annak, bár nem is igazán volt tisztában a szó jelentésével. Csak azt tudta, hogy nem az apja. Az apja a mennyben van, s onnan vigyáz rá - ezt az anyja mondogatta neki mindig. Trenton elhitte, csak nem értette, hogy apja miért nem tud elbánni egy ilyen sültkrumpliagyú disznóval, mint ez. Felpattant, s megindult Trenton felé. Anyja kétségbeesetten kapkodta köztük a tekintetét, de megállítani nem merte. - Nem fogod fel, mennyire idegesítő vagy? Megint a pincében akarsz éjszakázni?! - az arcába üvöltött, majd felpofozta. Trenton sírt. A disznó kiröhögte.
- Már most megmondom, hogy buzi lesz ez a gyerek, Ang. Úgy bőg, mint egy lány - röhögve ült vissza, s újabb sört bontott.


- Egy, egy almafa, kettő, két katica, három, három kiskacsa - bent lefekvéshez készülődnek. Trentont rég ágyba dugták, csak kiszökött, míg nem figyeltek. Újra a homokozóban ül, s dúdol. Ugyanolyan lelkesedéssel, ahogy délután. Nem törte meg a disznó, talán csak megrémisztette egy kicsit. Nem, őt nem olyan fából faragták. Majd megmutatja, ki az úr a háznál! Majd egyszer. Ha nem lesz többé ötéves.
Anyja jelent meg a teraszon. A sötétben alig látta Trentont, csak a hang irányából tudta, merre van. Persze, ismerte a saját fiát, tudta volna jól, hol keresse, ha nem dúdol. Nem ő volt a hibás a disznó miatt, ő is félt tőle, de nem tudott mit tenni. Valakinek el kell tartania a családot, ő nem képes abból a csekély fizetésből, amit a benzinkúton kap. Talán ha beállna táncosnak... de nem, azt Trenton érdekében nem teheti meg. Milyen híre lenne? Nem elég nagy ez a város.
- Édesem, gyere már be. És ne dúdolj, kérlek, tudod, hogy baj lesz belőle - kérlelte, s közben megfeledkezett arról, hogy figyelje, csobog-e még a víz a fürdőben. Akár egy veszett kutya, úgy rohant el mellette a disznó, anyaszült meztelen a gyerekért. Trenton folytatta a dalt.
- Négy, négy porszívó, öt, öt póniló, hat, hat pillangó - ezúttal nem sírt. Mintha nem is zavarta volna, hogy a disznó karját kicsavarva rángatja vissza a házba. Még el is mosolyodott rajt. Az a bolond nem vette észre, hogy ez csupán munkadal volt a macskabelezéshez.


Trenton ma töltötte a nyolcat. Az anyja reggel tortával ébresztette, meg egy hírrel, miszerint kistestvére lesz. Trenton örült mindkettőnek. Szeretett volna kistestvért, már nagyon régóta. Az elmúlt három évben vettek neki jó néhány állatot, hogy alábbhagyjon a lelkesedése, de pár hét után mindegyik eltűnt. Ők legalábbis így tudták, hogy eltűnt. Trenton tudta, hol vannak - elásva.
Iskolába kellett jönnie. Tudják, hogy utálja, mert bántja a többi gyerek. Különleges esze van, ezt tudják mások is, strébernek hívják, csókosnak, meg kiskedvencnek, és még a házi feladatát is ellopják. Mindig.
- Boldog szülinapot, Tracy - köszöntötte röhögve egy osztálytársa, s Trenton még mosolyogva meg is köszönte, noha továbbra sem értette, miért szólítják Tracy-nek. Értette, ha strébernek hívták, mert okos. De nőies nem volt.
- Mit kaptál a fiú-barátnőidtől, Tracy? Méteres dákót seggbe? - Trenton ezen már nem mosolygott, a többiek viszont jót derültek rajt. Csak akkor csendesedtek el, mikor osztályfőnökük az asztalra csapta a vaskos tankönyveket.
Aznap Trenton még azzal a különös eszével sem tudta felmérni, hazaér-e egészben. Osztálytársai születésnapi ajándékként csúnyán elverték az iskola mögötti elhagyatott területen. A belső vérzéseibe kis híján belehalt. Később persze megbosszulta. Évekkel később, mikor erőre kapott, mindhárom fiút felakasztva találták ugyanazon a helyen. Öngyilkosságra gyanakodtak, s abban is maradtak.


Sűrűn villámlott akkor este. A fény beszűrődött a csíkosra húzott redőnyön, s meg-megcsillant Trenton zöld szemein. Különleges látvány volt, ahogy az is, amit ő nézett. Húga ágya mellett állt, ki békésen aludt. Mielőtt megérkezett, rosszat álmodott, de mintha megérezte volna a jelenlétét, tudatalattija úgy nyugodott meg, s újra egyenletesen szuszogott. Trenton azelőtt soha nem látott még ahhoz fogható szépséget. Hasonlított az anyjukra, kit Isten nyugosztaljon, belehalt a disznó veréseibe, miután főiskolára küldte Trentont. Ez volt az egyetlen dolog, amiért az anyját hibáztatta. Ha otthon marad, megvédheti, s talán még a sötétség sem hálózta volna be az elméjét annyira. Az első diákszövetkezeti bulin történt. Trenton is ivott, többet a kelleténél. Akkor már rég tudta, hogy vonzódik a saját neméhez is, csak úgy, mint az ellenkezőhöz. Partnere nem idegesítette fel. Nem ellenkezett, nem tett semmit, ami Trentonnak ne tetszett volna. Mégis, mikor már épp a lényeghez értek volna, Trenton késztetést érzett arra, hogy megtegye. És nem fogta vissza magát. Puszta kézzel fojtotta meg, majd elvitte a kollégiumba a testet, hogy megnézze, milyen belülről. Nem versenghetett sem a macskával, sem a hörcsöggel, még a kutyával sem. Folytatta, de nem volt elég. Látni akarta a dobogó szíveket. Élve nyitotta fel áldozatait. Olyan volt az öröme, mint amit a munkája okozott neki - mert hogy közben kitanulta az informatika mesterségét, és roppant sikeres lett a szakmájában. Így tudott bejutni az árvaház nyilvántartásába is, ahonnan megtudta, ki fogadta örökbe a húgát, s hol tartózkodik. Átkeresztelték. Angelnek nevezték el, anyjuk után, de ezek a senkiháziak ráaggattak valami sznob nevet, amire Trenton nem is akart emlékezni.
Leült mellé az ágyra, óvatosan végigsimította hófehér arcbőrét, hogy fel ne ébredjen. Trenton tudta, mi az a szeretet, de ezúttal valami mást érzett. Valami olyat, amit még nem érthetett.


Charlotte, hát így nevezték el. Barátnőivel lép ki az iskola ajtaján. Trenton az autójának dőlve vár. Charlotte hozzá lép, felágaskodik, megcsókolja. Trenton tudja csak, hogy ez mennyire nem helyes. Őt érdekli? Cseppet sem.

Ha tükörbe nézek

Sötét. Lehet ez tékozló lelkem legmélyének egyszavas leírása, ha van egyáltalán olyan. Ugyanakkor gondolhatok egykori fogadalmamra, mely szerint akkor hagyok fel a fekete viselésével, ha elérhető lesz egy sötétebb szín. Az a legtitokzatosabb. Létfontosságú, ha az ember - az agyasok által kitalált, mentális állapotnak megfelelő csoportosítás szerint - egy pszichopata szörnyeteg. Viselhet feketét egy gazdag szépfiú, mert elegáns, viselhet feketét egy kocka, is, kinek legjobb, s leghosszabban tartó kapcsolata a videojátékaival köttetett, mert épp az a legolcsóbb a turkálóban - ez utóbbi képezi a mindennapjaim legnagyobb részét, ha már itt tartunk. Akárkit kreálhatok némi feketével. Ugyanez a színe a tetoválásaimnak is, melyek konditermet nem túl sűrűn látott felsőtestem ékesítik, mert az informatikusok csak a bugyuta paródiákban annyira gyíkok, hogy félnek a tűtől. Hófehér. A bőröm, az a tipikus irodaszínű, mert túl sokat dolgozom. Barna. A hajam, göndör, újabban vállig érő, mert nem tartottam a fodrászom számát elég fontosnak ahhoz, hogy megjegyezzem. Zöld. Az az igazi, élénk, méregszínű. Akár a szemeim, ahogy izzanak, mikor ölök, mikor igazán élek. Vagy a szürkés, leginkább seszínű. A hétköznapjaim színe, mikor szerepet játszom. Vörös. A kedvencem, a véré. Erre nincsenek szavak.

Családom

Thomas Marshall, 1963 - 1991; nem volt szerencsém hozzá.

Angel Marshall, 1970 - 2011; az első nő az életemben, akit képes voltam szeretni - s csak azért nem az utolsó, mert utánam néhány évvel szült egy lányt.

Charlotte Winter (született: Angel Marshall), 1999; csak tizenkettő volt, mikor anya meghalt. Nem vehettem magamhoz a fősuli miatt, így állami gondozásba került. Aztán örökbe fogadták. Megkerestem. Megszerettem, újra. Túlságosan is. Most ő minden, amim van. Csak még nem tud arról, mennyit is jelent ez. Meglepődtem, s dühített is, mérhetetlenül, hogy nem ismert meg, mikor először látott - de kihasználtam. Azóta sem tudja, hogy a bátyja az, aki miatt minden hormontúltengéses barátnője a helyébe akar lépni.

Apróságok

Életem során nem sok olyan ember akadt, aki fontos volt számomra. Angel az egyetlen ilyen, aki él. Elmondhatatlanul félek attól, hogy őt is elveszítem. Ha megtörténik, úgy érzem, vele együtt elveszik minden, ami még emberi bennem.

Nem álmodom. Nincsenek céljaim, nem tervezek előre semmit. Hagyom, hogy minden úgy menjen, ahogy mennie kell. Lehetne a mottóm az, hogy úgy kell élni minden napot, mintha az lenne az utolsó, de eszem ágában sincs a szakadt hippik felfogását osztani, hiába van igazuk. Semmi értelme azzal foglalkoznom, mi lesz holnap. Úgyis mindig van valahogy.

Semmi. Minden. Mindig más. Angel, a vér, a dobogó szívek látványa, a csillagok bámulása ott, ahová néhány perccel azelőtt hullát temettem. Emlékek. Mindig van valami, ami miatt mégsem akarok leugrani egy tízemeletesről.

Ha Angel nem ér rá, vagy ha pont akkor érne rá, amikor épp nem vagyok egyedül a lakásomban. Minden más olyannyira részletkérdés, hogy sosem éri meg idegeskednem miatta.

Angel, minden, ami munka, nutellás palacsinta, tea, sajtos omlett, háztartási keksz, gumicukor, vér, belső szervek, kitágult pupilla, félelem, fájdalom, kispárna.

Nagy. Túl nagy. A szomszédok zajosak, állandóan sütikkel halmoznak, és reklamálnak, ha nem látnak napokig. Emellett magasan van, lifteznem kell, nehéz a testek észrevétlenül való kicsempészése, és nehéz takarítani a helyiségek mérete miatt. Meg túl világos is. De Angel szereti.

Rugalmas. Ha bal lábbal kelek fel, ezáltal nincs kedvem bemenni, hogy jópofizzak a munkatársaimmal, akiket a kocka énem egyébként nagyon is kedvel, akkor dönthetek úgy, hogy otthonról dolgozom. A fizetésre nincs okom panaszkodni, és még közel is van a lakásomhoz.

Harry Styles