Rhys Blanchard

"Az online világhoz két kulcs van. Ezt nem tanítják sehol, ez az én tapasztalatom: az egyik az őszinteség, a másik a szeretet. Ha őszinte ember vagy, akkor őszinte követőid lesznek."

férfi

26

1989. június 11.

New Jersey

rádiós

változó

Ami szerethető bennem

Jó hallgatóság vagyok. Érdekelnek mások gondjai, fogalmam sincsen miért, mert úgysem próbálom őket soha megoldani és nem is vagyok pszichomókus, hogy ezt tegyem, valamiért mégis szívesen hallgatom mások panaszait. Végül is, ők legalább kiöntik a szívüket, még ha én nem is tudok nekik segíteni. Szerintem egész jó alku. Egyébként pedig senkinek nem adok tovább semmit, ezáltal egészen megbízhatónak tartom magam. Azért csak egészen, mert egyedül ilyeneket lehet rám bízni, amúgy pedig minden feladatot elfelejtek. De most egy kicsit elkalandoztam.
Nagyon jó a beszélőkém, amire a munkámban szükségem is van, ezáltal pedig bármilyen helyzetből ki tudom hozni magam pusztán szavakkal. Ugyanígy tudok új kapcsolatokat létrehozni, bármiről képes vagyok bárkivel beszélgetni. Ezért nem igazán vagyok odáig, mármint nagyon szeretek beszélgetni bárkivel, de jobban szeretem, ha értelme is van annak a beszélgetésnek és nem a szomszéd bácsi fűnyíróját kell szidni. Persze azt is megoldom. De mégis kényelmesebb egy mondanivalóval rendelkező témát boncolgatni. Ezt a rádióhallgatók és azok is nagyra értékelik, akikkel beszélgetni szoktam, mivel a kérdéseim nem olyan sablonosak, mint a legtöbbeké.
Nem tartom magam olyan hű de intelligensnek, de... Jó, inkább megközelítem máshonnan. Hülyékkel vagyok körülvéve. Hogy ez most azért van, mert én vagyok okosabb náluk vagy mert ők a teljesen nyomik, azt nem tudom, de szerintem inkább az előbbi. Mindenféle egoizmus nélkül.
Ha valakit szeretek, azt nagyon lehet érezni. Soha nem látszik rajtam, de valójában igazi vajszívem van, ha olyanokról van szó, akiket szeretek. Értük pedig bármit meg is teszek, ha róluk van szó, nagyon önfeláldozó tudok lenni, ami más helyzetben nem jellemző rám.

Ami zavar bennem másokat

Elég könnyen mások agyára tudok menni az ostoba rigolyáimmal. Mert tényleg nagyon sok van belőlük. Ilyen a ruhám, hogy rettegek a magasságoktól, az undorom a rovaroktól és a dzsuvától. Tudom, hogy mindenkinek vannak ilyen hülyeségei, de nálam elég erősen látszanak ezek. Az egyetlen jó benne, hogy ezeket úgyis csak az veszi észre, aki kellően hosszú időt tölt el velem vagy csak a közelemben. Őket viszont eléggé ki tudom ezekkel akasztani.
Túl sokat jár a szám. Tudom, hogy ezt már megemlítettem a pozitív tulajdonságaimnál, de határozottan kétoldalú a dolog. Van, aki szeret sokat beszélni, másnak viszont az agyára megyek. Ha olyanom van, vissza tudom fogni magam és képes vagyok elhallgatni, de megesik, hogy észre sem veszem magam, amikor éppen rám jön a szófosás. Igyekszem azért moderálni magam, tisztában vagyok vele, hogy tekintettel kell lennem az emberekre, amit mindig be is tartok.
Borzasztóan feledékeny vagyok. Nem is, ez nem igazán jó szó rá. Inkább szelektív a memóriám. Ha valami borzasztóan fontosról van szó, arra egész biztosan emlékezni fogok, de minden más órákon belül kimegy a fejemből. A húgomat teljesen ki tudom vele borítani, hogy megbíz valamivel, én meg semmit nem teszek az ügy érdekében (lásd: mosogatás), mert egyszerűen kimegy a fejemből. Úgyhogy már rászokott arra, hogy cetliket ragaszt ki nekem a hűtőre, mintha Azheimer kórom lenne. Kedves, ugye?
Ha rossz kedvem van, nagyon bunkó tudok lenni. Ezt nem is részletezném nagyon, úgyis mindenki tudja, mit jelent. Szerencsére legalább meg szoktam bánni utólag, amikor valakit jóformán ok nélkül kiosztok.

Életem története

New Jerseyben születtem, kisvárosi család nagyvárosi gyerekeként, elsőnek. A szüleim valahonnan Arizonából érkeztek a keleti partra, ahol soha nem tudtak igazán bekapcsolódni az igazi városi életbe, de ezt nem tudtam be a hibájuknak. Mindig is teljesen átlagos körülmények között éltünk, jól megvoltunk egymással és egymás mellett az első években. Aztán, hat évvel később megszületett a húgom, ami nem mondom, hogy mindent megváltoztatott, de sok dolgot megbolygatott az életünkben. Persze csakis a jó értelemben. Bitang rossz kölyök voltam, apám már a templomba sem mert bevinni (amit sosem bántam), de Lorie születésekor meglepően felelősségteljes lettem. Már amennyire egy hatéves kisfiú felelősségteljes tud lenni. Az első perctől kezdve imádtam a testvéremet, folyton vele játszottam és természetesen mindig nagyon vigyáztam rá. Ez a mai napig nem változott meg.
Mindezek ellenére nem voltam egy jó gyerek. Rossz sem voltam, azt nem mondanám, de elég sokat lázadoztam otthon, az iskolában pedig minél inkább próbáltam népszerű lenni. Egyszóval olyan voltam mint a legtöbb kilenc-tizenegy éves fiú. Ebből szerencsére hamar kinőttem, viszonylag korán érő típus vagyok, azt hiszem. Azért az otthoni lázadás csak nem maradt el... Az évek során egyre jobban meggyűlöltem apám ránk erőltetett vallását, minden alkalommal bezárkóztam a szobámba, amikor el akart rángatni a templomba, amikor pedig végre kijelentettem neki, hogy márpedig én ateista vagyok, egy életre elástam magam nála. Ez volt az, ami rányomta a bélyegét az addig tökéletesen idilli - vagyis inkább annak tűnő - családunkra. Van, amin sosem lehet túllépni, az pedig, hogy apám nem volt hajlandó szóba állni velem onnantól kezdve, határozottan ilyen volt.
Tizenhat évesen jött az áttörés. Már korábban is nagyon érdekelt a rádiózás, meg minden, ami ezzel volt kapcsolatos, de az a 2005-ös év különleges volt. Sokan már tudják, hogy miről beszélek. Megjelent a YouTube és alig egy-két év alatt elég magas szintre került. Viszonylag hamar beszippantott engem is, bár sokáig nem volt csatornám. Sőt, még jóval később sem volt. Mégis ez volt az, ami elindított azon a pályán, amin most vagyok. Rengeteg hivatásos youtubert követtem, a tevékenységeit, a videóit, mindent, és rengeteget tanultam, pontosabban tanulok tőlük a mai napig is, noha már én is egy jelenség vagyok közöttük. Az iskola elvégeztével média szakra mentem továbbtanulni Chicagoba és még ott, az első évem alatt elindítottam az első csatornámat, amikor kollégiumba költöztem. Amolyan gyakorlásnak szántam eredetileg, filmkritikákkal, zenével és könyvekkel, véleménykifejtős vlogokkal, egyszóval olyanokkal, amik engem érdekeltek. Nem is tudom, hogyan találtak meg engem az emberek, mindenesetre mire elvégeztem a főiskolát, már nem csak hogy el tudtam helyezkedni egy rádióadónál, de az egyik legnagyobbnál és rögtön saját műsorral is nyitottam. Nem sokan mondhatják magukat ilyen szerencsésnek. Néhány éve Lorie ideiglenesen hozzám költözött, az egyetem végeztével sajnos megy is el, elvileg. Azóta teljesen egyenesben van az életem, azt hiszem. Persze van, ami még hiányzik. Azaz csak volt, ami hiányzott.
És most jöjjön a rossz része. Vagyis csak félig rossz. Már tizenévesen felfedeztem, hogy tapadnak rám a nők. Jó, akkor még csak a lányok. Nem tudom, hogy mi vonzza őket ennyire hozzám, mondjuk a mosolyom és a szemeim általában hatásosak (vagy csak én mesélem be magamnak), de mindig ott lebzseltek körülöttem. Legelőször nagyon irritált, aztán pedig rájöttem, hogy mekkora blamázs lenne ekkora lehetőségeket kihagyni. Azóta pedig sorra fogyasztottam a nőket. Mindet csak addig tartottam meg, amíg érdekelt, sokukat kihasználtam, ez pedig nem olyan volt, ami a kölyökkori hülyeségemmel elmúlt. Alapvetően nem tartom magam rossz embernek, ezen a téren viszont nagyon az voltam. De aztán, alig fél évvel ezelőtt jött az áttörés, amikor megismertem Sophie-t. Néhány másik "vloggerrel", rádióssal és egyéb ezekhez hasonló emberrel körbejártunk jónéhány iskolát az államokban, amikor is találkoztam vele. És mennyi szerencse kellett hozzá, hogy pont Garyben lakjon, ami alig egy órányira van Chicagotól? Mindegy is, lényeg a lényeg, hogy miután megtartottam a kötetlen, beszélgetős órákat az ő osztályukban, ő odajött hozzám beszélgetni. Láttam rajta, hogy nagyon érdekli a téma, a munkám, a rádiózás, a videózás, minden. Nagyon szívesen válaszolgattam a kérdéseire és nagyon értelmes lánynak tűnt, pedig akkor még talán nem is volt tizennyolc. Nem is tudom. Szó szót követett, nap napot, és a skype-beszélgetésekből telefonhívások lettek, abból pedig találkozgatások. Én pedig sosem voltam egy tökölős fajta, most mégis félek. Érzem, hogy nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy más irányba tereljük el a kapcsolatunkat. Amit nagyon szeretnék, de mennyi esély van rá, hogy ez normálisan meg is marad? Lassan ideje lenne kezdenem valamit a helyzettel.

Ha tükörbe nézek

Szerintem teljesen normálisan nézek ki. Átlagosan, mondjuk inkább így. Vagy talán mégse.
Magas vagyok, de nem egy kétméteres világítótorony, a testalkatom is teljesen normális. Barna hajam van, amire nagyon érzékeny vagyok, a szemeim is barnák. (Kedves barna szemű férfiak! Jól lehet hasznosítani a barna kiskutyaszemeket!) Öltözködést tekintve... hát az már elég rendhagyó. Képes vagyok olyan ruhadarabokat felvenni, ami mások szerint nagyon hülyén néz ki, buzis, vagy csak egyszerűen ocsmány. Én nem értek velük egyet, de hát nem lehet mindenkinek ugyanolyan az ízlése. Egyébként az öltözködés is egy szinten van a hajammal. Igen, tudom, nem kell mondani.

Családom

Reginald Blanchard, lelkész. Sosem jöttünk ki túl jól, nekem nem volt ínyemre az a mértékű vallásosság, amit ő megkövetelt volna tőlünk. Sőt, egyáltalán nem. Egyszer, tizennégy évesen kijelentettem apámnak, hogy ateista vagyok, erre olyan dühös lett, hogy olyat én még nem láttam tőle. A jó keresztény, nem igaz? Azóta nem beszéltünk, csak amikor feltétlenül szükség volt rá.

Kendra a kedvesség és az emberszeretet mintapéldánya, minden túlzást mellőzve. Apámmal ellentétben ő soha nem volt olyan erőszakosan vallásos, normális keretek között tudta tartani a hitét. Szeretettel nevelt fel engem és a húgomat, a mai napig jó kapcsolatunk van egymással.

Lorelei most huszonhárom éves, végzős az egyetemen. Nálam lakik addig, mivel ő is Chicagoba költözött az iskola miatt és szerintem nem is szeretne visszamenni Jerseybe. Meglepően szoros a kapcsolatunk egymással, sok időt töltünk együtt, szinte mindig ő kísér el moziba vagy könyvesboltba, legalább annyira szereti őket mint én. Könnyen megértjük egymást, nagyon egy rugóra jár az agyunk. Többnyire, persze vannak dolgok, amikben nem értünk egyet.

Sophie, úgy fest, eddig az első és egyetlen rendes barátnőm lesz. Olyan, akit tényleg szeretek és megbecsülök, nem pedig csak társaság. Most tizennyolc éves, idén fog végezni a gary-i iskolában, és nagyon hajtogatja, hogy a chicagoi egyetemre készül. Talán ez egy jelzés, hogy végre lépjek valamit, ha már a városba fog költözni... Mert szeretném eltüntetni onnan fentről azt a kérdőjelet.

Apróságok

Tériszonyos vagyok, de nagyon. Engem egy létrára nem lehet felküldeni, mert sikítva menekülök el. Már ha merek, de megeshet, hogy elsírom magam inkább.
Ízeltlábúak. Pfuj. A varánuszt is húscsipesszel etetem.

Már elkezdtem bejárni a magam életútját, innentől kezdve csak megyek előre, tartva a szintet. Vagy még többet kihozok magamból, igazából mindegy. Most már nincsenek konkrét célok ezen belül, jöhet bármi, én kíváncsian várom.

A siker, egyértelműen. És az, hogy minél több emberrel találkozhassak, minél különösebb és/vagy különlegesebb figurákkal ismerkedjek meg. Egyszerűen érdekelnek az emberek, főleg a nagyon furcsák.
Na meg ott van még az is, hogy minél jobban dolgozom, annál több pénzt keresek és annál többet tudok utazni. Így tudok meg minél többet a világról, egy kultúrnáci vagyok.

Az undorító dolgok. Lehet, hogy finnyás vagyok, de én már egy nagyon véres filmtől is rosszul vagyok, velem horrort nem is lehet nézni. Elég könnyen el lehet venni az étvágyamat, mondjuk úgy.
A dzsuva. Nem a kosz, a dzsuva. Nincs különösebb bajom a porral, persze jobb, ha nincs az sem, de ami igazán kiborít, az a sár, a latyak, az ilyen ragadós mocsok. Meghalnék, ha be kéne mennem egy farmon a disznóólba.

A varánuszom, a jó kaják (szeretek főzni, igen), a munkám, a hölgytársaság, filmek/sorozatok. És imádok utazgatni, amikor csak lehetőségem nyílik rá, elmegyek valamerre, egyedül vagy barátokkal. Ezek elsősorban. De amúgy szeretek olvasni és zenét hallgatni is. Nem túl érdekes, mi?

Egy nagyobbacska kertes házban élek Chicago külvárosában, négylábú barátommal. Van egy nagyméretű varánuszom, Adolfka, ő nappaliban él, az egyik falba beépítve egy külön neki készített lakrész van, ami hasonlít a természetes élőhelyére. Legalábbis nekem ezt mondták, annyira nem értek hozzá.
Két hálószoba van, amiből egyértelműen csak egyet használok, az emeletit (a másikban jelenleg a húgom lakik). Fürdőszoba is van mindkét szinten, lent pedig a konyha és a nappali foglal helyet. Fent még van egy nagy erkély, ahová imádok kiülni, ha éppen olyanom van, meg egy kisebb szoba is, ahol dolgozni szoktam. Ez direkt arra van kialakítva.

Saját rádióműsorom van az egyik legnagyobb, országos adónál (és a Chicago Public Radionál, de ott kevesebbet dolgozom), általában minden hétköznap, reggelente és esténként megy, emiatt sok időt töltök a stúdióban. Többnyire interjúkat bonyolítok le nagyobbnál nagyobb és érdekesebbnél érdekesebb emberekkel, játékokról és hasonlókról szó sincsen. Az energiát sem küldöm. Általában politikusok, híres zenészek és színészek, vagy ezekhez hasonló kaliberű emberek jelennek meg nálam, általában komolyabb beszélgetésekre.
Másodsorban videoblogot vezetek, ahol kiélhetem azokat a dolgaimat, amiket a rádiónál nem tudok. Ilyenek a filmkritikáim, könyvkritikák és az ehhez hasonló, sokkal inkább rétegeknek való dolgok, amiket nem tudok munka közben hasznosítani. Mire nem jó a YouTube...

Brandon Flowers