W. Brandon Matthews

"family is overrated"

Férfi

22

1993. 06. 17.

Chicago

Diák

hol van, hol nincs

Ami szerethető bennem

Én sosem látom magamban sem a jót, sem a rosszat, mindig csak a köztes állapotot, ami a két véglet közt elhelyezkedik. De azt mondták, hogy őszinte ember vagyok, én nem tudom, hogy ez milyen is, de szerintük jó, ahogy az is, hogy nem hagytam magára a családomat eddig, és szorgalmasan dolgozok, de ez a tanulásban is így van. Tudom mi a célom, amit elakarok érni, így eltántorítani sem hagyom magamat, ami szerintem egy pozitív dolog, egészen addig, amíg nem valami rossz dolog mellett akarok ennyire kiállni. A barátaim, és a bátyám mellett is pontosan úgy kiállok, mint a saját kitűzött célom mellett. Olyan vagyok, mint egy hűséges kiskutya, némi fekete humorral, hiszen a humor olyan, mint a gerinc, nem mindenkinek van, mégis mind azt hiszik, hogy rendelkeznek vele. Talán azt az egy dolgot tartom magamban jónak, hogy nem igazán érdekel mások véleménye, legyen szó bármiről, az, hogy elítélnek engem, vagy sem, az sosem mozgatott igazán. Ha én jól érzem magam, akkor nem foglalkoztat, hogy mások szerint az gusztustalan, vagy visszataszító dolog.

Ami zavar bennem másokat

Ragaszkodás. Ez elég negatív dolog a részemről, és sokan nem is tudják elviselni, ahogy én sem tudom, hiszen ha valakihez túlságosan ragaszkodom, akkor képtelen vagyok csak úgy elengedni. Az vagy nekem fáj nagyon, vagy annak az embernek, akihez ragaszkodni próbáltam, mert hanem tudom elengedni, akkor bunkózni kezdek vele, vagy túlságosan ragaszkodom hozzá, mint egy pióca a puha, meleg bőrhöz, ahonnan a táplálékot szerzi. Makacs is vagyok, ez is egy borzalmas tulajdonságom, sokak szerint az is ide tartozik, hogy meleg vagyok. Én nem tartom ezt negatívnak, ez olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy a heteroszexualitás pozitív dolog, pedig azt inkább az átlagosba sorolnám. A melegségem inkább különlegesebbé tesz, az pedig nem nagyon érdekel, hogy ez ki szerint rossz, vagy sem, én ilyen vagyok, így kell elfogadni, vagy jobbra van az ajtó, ki lehet sétálni rajta.

Életem története

Van aki emlékszik arra, hogy mi is történt vele, mielőtt betöltötte a negyedik életévét? Szerintem senki sem, de akkor honnan tudjuk mi felnőtt fejjel, vagy csak kicsit idősebb korunkban? Onnan, hogy vannak családi videók, fényképek, és sok apró dolog, ami arra emlékeztetheti a gyerekeket, vagy a szüleit, hogy milyen is volt akkor. De vajon mindenkinek van arról videója, hogyan tette meg első lépéseit a gyermekük? Vagy kép arról, ahogy először használja a bilit, esetleg a mosdót? A normális családoknál, valami pár beavató szertartás az ilyen képeket mutogatni, a cikisebbnél cikisebb képeket, mert szerintük az úgy jó. Nálunk nincsenek ilyen képek, videók, nem emlékezhetek erre, még a bátyám sem, hiszen csakis három év van köztünk, az nem olyan sok, hogy ő láthassa mi lett velem. Ettől függetlenül biztos vagyok abban, hogy sokat nem köszönhetek a szüleimnek, szerintem nem ők segítettek abban, hogy megtanuljak járni, a wc-t sem miattuk tudom használni, csak a bátyám és az én érdemem minden, azt hiszem. Anyám biztosan nem foglalkozott sokat velem, a nevelőapám akkor még nem is volt velünk, tehát csak a prosti anyámra számíthattam, aki csak úgy volt. Lélegzett, és dohányzott. Abban sem vagyok biztos, hogy kaptam tőle anyatejet valaha is, ha igen, akkor talán még közben is dohányzott. Nem hiszem, hogy véletlen lenne az, hogy én is megtaláltam a cigarettát, mint mentsvárat az idegességben, de sosem csak dohány van benne. Abban nincs semmi buli.
Magamra voltam bízva mindig is, akkor is, amikor az általános iskolát kezdtem el, a bátyám volt az az ember, aki ott volt mellettem, és kisegített mindenben. Ha nem értettem egy hozzáadást, akkor is hozzá fordultam, még akkor is ezt kellett volna tennem, amikor megvertek, és eltört a karom. Nem hozzá mentem, tudtam, hogy ő megverné a két idősebb srácot, aki ártott nekem, és mivel nem akartam bajba sodorni, így megvártam, amíg hazaértem, és a vége az lett, hogy másnap kerültem be a sürgősségire, és csakis azért, mert Mike kihisztizte, hogy az egyik tanár vigyen kórházba. Azóta néhanapján kattog a bal kezem, hogyha sokáig nem mozgatom, és fájni is szokott, ha sokáig nem mozdítom meg, de az igazat megvallva ez azóta sem érdekli az anyámat, sőt el sem jutott a tudatáig, a mai napig azt állítja, hogy nem tört el még semmim sem.
Azt sem tudja, hogy meleg vagyok, pedig ez egy fontos dolog, és mivel elég fontos, csak a bátyám tudja, és Devon, akivel össze szoktam feküdni. Vicces egy helyzet volt a miénk, egyszer csak berontott hozzám a lakásba, mert valakik kergették, a mai napig nem mondta meg, hogy kik elől is menekült, de nem is foglalkoztatott, mivel éppen egy baseball ütővel akartam kikergetni a házból. Akkor már tudtam, hogy nem vonzódom a nőkhöz, mivel Sharon, az egyik évfolyamtársam általános iskolában megpróbált rám mászni, de én nem éreztem semmi melegséget, amikor megcsókolt. Igyekeztem arra fogni, hogy rosszul csókolóztunk, fiatal vagyok még, de lassan fokozatosan észrevettem, hogy a férfiakat bámulom meg, és nem a nőket, ha mégis, hidegen hagy a kinézetünk, legyen akár kicsi mellük, vagy légzsákjuk. Azt nem tudom, hogy lyukadtam ki aznap az ágyban Devon-nal, de az egy meghatározó pillanat volt az életemben, és a bátyáméban is, hiszen szépen ránk nyitott.
Az egyetemet sem a szüleim miatt kezdtem el, Mike volt az, aki rávett arra, hogy ne adjam fel, pedig utálok tanulni, de ő rábeszélt arra, hogy csak folytassam, a rendőröknek később úgysem kell annyira az a tudás, hiszen fánkot enni mindenki tud. Azóta is jókat nevetek a nyomorék rendőrpoénjain, amik amúgy nem is viccesek, de ahogy előadja, az tetszik. Ő az aki miatt még hajtok, és nem adom fel az egyetemet, pedig már mindenem tele van vele, ahogy a melegekhez szóló megszólalásokból is, mert én nem titkolom ezt, ha valaki megtudja, akkor megtudja, és gondol amit akar. Nem változtatnék meg semmit sem az életemben, nagyon elcseszett, tudom, de az én életem, nem más életét akarom élni.

Ha tükörbe nézek

Átlagos, tömegcikk, van még belőle néhány. Ezek a dolgok hangoznak el, ha valaki rám néz, de nem látja az arcomat, csak a testemet. Hogy miért? Mert vékony alkatom van, nem vagyok túl magas, és szálkás izmaim sincsenek, sőt inkább néznek olyannak engem, akit a szél is elfúj, pedig ez nem igaz. Meg tudom magam védeni, ezt megtanultam a város szélén, ha pedig valakivel szemben mégis alul maradnék, akkor ezt felmérem, és a vesztesek nyugalmával vetem bele magam a dologba. Nálam sokkal magasabb emberek vannak, alig vagyok 180 centi, és még hetven kiló sem vagyok, mégis meg tudom magam védeni.
Ha viszont az arcom is valaki látóterébe kerül, akkor észreveheti, hogy hajam vörös, nem az a répasárga, sötétebb valamivel, és nem hosszú, de nem is rövid, ha akarnám hátul copfba foghatnám, de nem fogom követni ezt a divatot. A hajgumit meghagyom a nőknek, én pedig maradok a hajturkálásnál. Zöldes szemeim vannak, a hajamhoz illően, de nem teljesen zöld, van benne kék és szürke árnyalat is, és én pont ezt szeretem. Egyedi, amilyennek én tartom magamat, vagy legalábbis szeretnék az lenni, nem akarok egy lenni a tömegben.

Családom

Soha nem volt vele kapcsolatom, csak amikor összehoztak anyámmal, de a legjobb, hogy anyámnak fogalma sincs ki az apám. Igazából sokáig nem is érdekelt a dolog, hiszen, azt mondogattam, hogy: Egy kurvának, vajon hány pasival lehetett dolga, amikor épp peteérése volt? Persze nem mindegyikkel csinálta gumi nélkül, de nem emlékszik se a nevükre, se arra, hogy néztek ki, semmire. Ha egyszer valaki azt mondaná, hogy tudja ki a sperma donorom, akkor lehet, hogy hezitálnék, meg akarnám tudni, hogy mégis hogyan nézhet ki, - sejtéseim azért vannak, nem anyámra hasonlítok - de megismerni nem akarom. Akkor sem, ha neki beleszólása sem volt abba, hogy felneveljen-e engem, vagy sem. Normális emberek nem szoktak megfordulni utcalányoknál.

Maria Matthews. Halottról jót vagy semmit. Mondjuk az én anyám gyakorlatilag nem halott, még elszívja előlem az oxigént, és helyette szén-dioxidot, alkoholt és cigaretta füstöt ereszt a levegőbe, a többi szagról és gázról nem is beszélve. A viszonyunk sosem volt felhőtlen, sőt, anya-fia kapcsolatnak sem nevezném azt, hogy én az egyetem mellett kidolgozom a belemet, csak azért, hogy eltartsam őt és a pasiját. Igen, van egy "nevelő apám" aki csak vedelni és aludni tud, meg néha kap egy csekket, mert veteránnak számít, és a háborúban lesérült, bár lehet ez kamu és csak lefizette a korrupt orvosokat, hogy ezt mondják, és ne kelljen dolgoznia. Anyám éjszakai pillangóként kereste a pénzt, akkor is amikor a testvérem született és akkor is amikor én, csak ez olyan, mint sok szakma, ahhoz a külső kell. Könnyű kiöregedni belőle, és a lógó testrészei nem túl csábítóak. Kiégett vén... Tudjuk mi lett belőle, el kell tartanom nekem és a bátyámnak.

Michael Matthews. Anyám nevére iratta, pedig tudja ki az apád, Mike mégis azt reméli, hogy nem az az apha. Havonta egyszer egy hétvégén meglátogat minket, a bátyámmal akar beszélgetni, de ő mindig elzavarja. Igazából megértem őt, hiszen ő sem egy minta apa, sőt, de még mindig jobb, mint a nevelő apánk, legalább tud normálisan hozzánk szólni. Gyerektartást fizet, igaz, kevéske az az összeg, és nem is Mike kapta meg egészen addig, amíg nagykorú nem lett, mert abban a pillanatban magához intézte a dolgot. Anya lenyúlta a pénzt, piát, vagy drogokat vett belőle, na meg cigit, kartonszámra, amit én gond nélkül elvettem tőle. Mike-al mindketten egymást karöltve védjük, tegyen bárki bármit, mi mindig ott vagyunk egymásnak, így az egyetem mellett is, nem véletlenül lakunk még otthon, nem is tudnánk elmenni, senki se tartaná el ezeket az alakokat, ha én és a bátyám nem tennénk.

Devon és én... Hát azt nem mondanám, hogy párkapcsolatban állunk, mivel nem, ez kimondva nem volt soha, az a bizonyos sz betűs szó sem hangzott el soha, és a hiányzol is, csak az én számat hagyta el. Néha egymásnál töltjük az éjszakákat, vagy valahol máshol akarjuk egymás társaságát élvezni, de ez semmi több, az ő részéről. Még szerintem a barátjának sem tart, mivel korábban szívből gyűlöltem őt, ahogy ő is engem. Vagy legalábbis azt hiszem. A meghalsz Matthews, és a dögölj meg többször hagyta el a száját, mint bármilyen másik kedves szó. De, hogy az igazat megvalljam, ez engem pont nem zavar, sőt, inkább tetszik. Elég beteg vagyok, azt hiszem.

Apróságok

Nincs olyan ember, aki ne félne valamitől, nem igaz? Míg másoknak olyan félelmei vannak, amik érthetőek, nekem ez pont nem így van. Nem félek a sötétben, vagy a pókoktól, a tűktől sem, vagy a bogaraktól, én az olyan állapotoktól félek, amiben benne vagyok. Hogy egyszer egy alkoholista leszek, mint az anyám, vagy majd elhagyom a családom, és soha nem fogok találkozni a bátyámmal, és a magány. A magány egy borzasztóan ijesztő dolog, rosszabb, mintha egy nagydarab kétajtós ember állna velem szemben egy vas baseball ütővel. Gyereket sem akarok, korábban, még féltem is attól, hogy teherbe ejtek majd valakit, aztán nevelhetem fel, de már biztos, hogy gyerekem nem lesz. Melegek csak örökbe fogathatnak, azt pedig véletlen nem lehet elkövetni.

Egy normális családra vágyom. Ilyet lehet venni Ebay-en? Jó lenne, hogyha egyszer végre anyám normalizálódna, kirugdosná azt a büdös hapsit az ágyából, és végre normális életet kezdene. Nem muszáj magával sem vinnie minket, hiszen ha nem kell őt eltartanom, mert szerez magának állást, akkor amit a munkával keresek, azt magamra tudom fordítani, és elköltözhetek. Michael biztosan jönni fog velem, és úgy még olcsóbb is lesz, könnyebben meg fogunk élni. Semmi másra nem vágyok, csak egy normális családra, és, hogy ne kelljen rejtegetni, hogy meleg vagyok. Ha ez meg van én boldog ember leszek.

Az a kép hajt engem, hogy egyszer talán kimozdulhatok ebből az életből, lesz majd normális lakásom, állásom, de előtte valami végzettségem. A bátyám nagyon sokat segít abban, hogy ezt a célt sose felejtsem el, ne engedjem elveszni, hanem mindig szem előtt tartsam. Más ember nincs aki támogatna, aki mellettem állna, így sajnos muszáj rá támaszkodnom, és a saját magabiztosságomra, ami nem segít túl sokat, de meg kell próbálnom.

A reggelek, azok, amik mindent elrontanak. Nálam nincs olyan, hogy bal lábbal kelek, nálam minden reggel szar. A nappaliban, a folyosón, és még a fürdőben is üres sörös üvegek találhatóak, néha mondjuk vannak vodkásak is, attól függően, hogy milyen kedvük volt aznap. Ez borzalmasan hamar lehoz az életről, de a legrosszabb, ha még a nap is süt hozzá, akkor tényleg annyi az egész napomnak.

A park a kedvenc helyem, ebben az egész rohadt városban, mert ott általában az nem zavar, akivel nem akarok beszélni, ha mégis lekoptatom, ahhoz egészen jól értek. A kedvenc családtagom, az apám, mivel legalább őt nem kell elviselnem. Aztán jön a bátyám, akit akkor is szeretek, ha épp piszkál a nemi identitásom miatt, mert én mindig azzal piszkálom, hogy egyszer AIDS-es lesz, annyi nővel volt már, akik kitudja kivel voltak azelőtt. Bár, ha anyámtól nem örököltünk semmi ilyet, akkor mástól sem fogunk ilyet kapni.

Utálom, nem azért, mert a város szélén van, vagy azért, mert kicsi. Utálom, mert anyám ott él benne, és a nevelő apám is. Vagy 3-4 szoba van a lakásban, egyben a szüleim alszanak, a másik azért van, hogyha részegen jön haza az egyik, míg a másik viszonylag józan állapotban van, akkor oda fekteti be, azt az embert. Az utolsó szoba az enyém, és a bátyámé, igaz, hogy általában csak aludni járunk oda, mégis teljesen be vagyunk rendezkedve és általában akkora rend is van, amilyet két fiú gyerektől el lehet várni.

Egy pékségben dolgozom, hogy legyen pénzem az egyetem mellett, hogy eltartsam az anyámat, és ebbe a bátyám is besegít. Általában mindkettőnk fizetése az egyetemre és a két korosodó emberre megy el, és a gyerektartás is, így sok munkahelyet kipróbáltam már, de eddig ez tetszik a legjobban. Nem az álom munkám, hiszen az egyetem után rendőrnek akarok állni, és a pék kisegítő nem teljesen ugyanaz, de tapasztalat szerzésének céljából megfelel.

Cameron Monaghan