Jackson Walker

"One good thing about music,

when it hits you, you feel no pain."

férfi

28 év

1988. január 30.

Joliet

zenész (The Pioneers frontembere)

magányos

Ami szerethető bennem

Igyekszem úgy bánni az emberekkel, ahogy én is szeretném, hogy bánjanak velem. Ok nélkül nem vagyok bunkó senkivel, legalábbis igyekszem ehhez az elvhez tartani magam. Jó hallgatóság vagyok, szívesebben hallgatok másokat, minthogy én beszéljek. Amit mondanak nekem, azt garantáltan meg is jegyzem és jó mélyen elraktározom, hátha esetleg később még jól jöhet. Szívesen hallgatom a barátaim problémáim, sosem érzem tehernek, ha az én vállamon sírják ki magukat. Én ellenben sosem zúdítom rájuk a nyomoromat, nem is lennék rá képes.
A legtöbben olyan tipikus vicces, lökött srácnak tartanak, aki mindenféle extrém hülyeségben benne van. Számát sem tudom már, hogy hányszor törtem össze magam, hányszor sikerült megégetnem valamimet, hányszor rohantam a zsaruk elől, hányszor fetrengtem valahol részegen… Egyszóval nem kell kétszer mondani, hogy csináljunk valami őrültséget. Ebben általában Yoyóval járunk az élen, vele valahogy mindig hatalmas ökörségeket csinálunk. Akik csak felületesen ismernek, azok azt gondolják rólam, hogy én mindig vidám vagyok.
A zene a mindenem. Imádom hallgatni és csinálni is. Furcsa, hogy ennek ellenére mégis a dalszövegírás az, ami leginkább segít kiadni magamból, amit éppen érzek. Senkinek nem engedem a zenekarból, hogy belenyúljon a szövegeimbe. A zenében kedvük szerint segíthetnek, de a dalszövegeimet nem írhatják át.
És amit szinte senki sem tud elképzelni rólam... van egy hétéves kislányom, Daisy, akit mindennél jobban szeretek. Próbálok jó apja lenni, több-kevesebb sikerrel. Annyi viszont biztos, hogy ha ő nem lenne, nem küzdenék az élettel.

Ami zavar bennem másokat

Nem tudok vigyázni magamra, mindig belekeveredek valami szarságba. Nagyon régóta így van ez már, folyamatosan ki kell húznom magam a pácból, többnyire segítség nélkül. Vittek már be nem egyszer a rendőrségre, de eddig semmi igazán komolyért – eddig, és remélem ez így is marad. Igyekszem jó ember lenni, de nem mindig sikerül. Szerintem elég önzőn állok az élethez, akárhányszor leiszom vagy belövöm magam, de ezen nem tudok segíteni. Szükségem van rá – a lelkemnek, az agyamnak és a testemnek is, egyszerűen nem tudom abbahagyni. Senkinek nem beszélek a problémáimról, még a legjobb barátaimnak sem. Nem akarom, hogy aggódjanak értem, másrészt nem is értenék meg. Ők lubickolnak a hírnevünkben, én pedig inkább megfulladok benne. Néha azt érzem, hogy egyre mélyebbre süllyedek és innen már nincs kiút. Nem vagyok megbízható, pedig én tényleg nem akarok kicseszni senkivel, de egyszerűen nem tudok odafigyelni semmire.
Mindent elfojtok magamban, hiába érzem, hogy belülről ez fel fog emészteni. Épp ezért próbálom egyéb dolgokkal elnyomni ezeket az érzéseket. Képtelen vagyok túllépni a függőségeimen, ez bizonyára hatalmas gyengeségre vall.
Elég könnyen felkapom a vizet és olyankor olyan dolgokat vágok mások fejéhez, amit utólag rettentően szégyellek. Tudok bocsánatot kérni, de ilyenkor általában már késő. Nem is tudom, hány embert sikerült már nagyon megbántanom életem során…
Az apám mindig azt mondta, hogy fiú létemre túlérzékeny vagyok. Ez most sem változott semmit, egyedül talán annyit, hogy most már senki sem látja, ha kikészülök. Nem szívesen reklámozom, hogy képes vagyok elbőgni magamat, hogy teljesen ki tudok borulni, mint valami pityergő kislány. Mégis mit gondolnának rólam az emberek, akik egy kemény srácnak tartanak? Bennük a folyton káromkodó, gitárzúzós punkzenész képe él, nem pedig egy rakás szerencsétlenségé.
Hajlamos vagyok ellökni magamtól az embereket. Félek megnyílni nekik, és amikor érzem, hogy esetleg közel férkőztek hozzám, inkább elmenekülök. Nem kell túl okosnak lenni, hogy tudjam, ez egy védelmi mechanizmus. Rettegek, hogy esetleg otthagynának. Úgyhogy inkább maradok úgy, ahogy most vagyok. Így is rossz, de kisebb az esélye, hogy még rosszabb lesz.

Életem története

Jolietben születtem, 1988. január 30-án. Most beszélhetnék arról, hogy milyen csodás nap is volt az, de szerintem a kutyát sem érdekli. Megszülettem, első gyerekként a családban, egy rendőr apa és egy kórházi takarítónő anya biztonságos kis fészkébe. Azt hiszem, az első pár évem teljesen zökkenőmentesen telt, ahogy az lenni szokott – békésen eléldegéltem az otthonunk jelentette burokban, a szüleim keveset voltak otthon, de elfoglaltam magam a szomszédoknál is. Minden akkor változott meg, amikor ötévesen elkezdtem az iskolát.
Sokan azt gondolják, hogy a gyerekek ártatlanok és kedves lények. Ez nincs így. A gyerekek tudnak a leggonoszabbak lenni a maguk természetes őszinteségével és a köztük uralkodó farkastörvényekkel. Az erősebb irányít, a gyengébbet pedig elnyomják, a közösség képes magából kilökni a számára selejtes elemeket és beledöngölni a földbe. Kicsike, vézna kölyök voltam, aki már a kezdetektől fogva nehezen illeszkedett be. Nem szerettem focizni, birkózni, tulajdonképpen semmilyen fiús dolog nem kötötte le a figyelmemet. Eleinte csak magamban rajzolgattam, de amint megtanultam olvasni, ki sem lehetett tépni a kezemből a könyveket. Naphosszat bújtam őket, ha éppen nem az aktuális mesekönyvet vagy regényt lapozgattam, akkor gyermeteg módon irkáltam. Ez volt az én egyetlen mentsváram a többiek folyamatos élcelődéseivel szemben, nem telt el nap anélkül, hogy ne tettek volna gúny tárgyává vagy ne vertek volna össze a tanárok érdektelen pillantásait elkerülve. Nem fordulhattam senkihez, ha otthon megpróbáltam erről beszélni, csak elzavartak. „Biztos nem úgy volt az, csak túlreagálod.” „Ok nélkül senkit sem bántanak, Jack.” „Mégis mit tehetnénk? Védd meg magad, viselkedj már úgy, mint egy igazi fiú!” Úgyhogy egy idő után egyszerűen nem mondtam el nekik semmit. Bezárkóztam és próbáltam elhitetni magammal, hogy lesz ez még jobb is.


Hétéves voltam, mikor megszületett a húgom, Ashley, és bár nagyon örültem az érkezésének, az én helyzetemen nem sokat javított. A szüleim azt a maradék kis figyelmüket, amelyet a családi életünkre fordítottak, most azt is más irányba terelték. Eleinte gyermeki féltékenységet éreztem a kistestvérem iránt, ez viszont később elmúlt, és inkább próbáltam a védelmező báty szerepét magamra ölteni nos… nem sok sikerrel. Nagyjából ekkortájt kaptam meg életem első gitárját, innentől kezdve pedig semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy elinduljak a zenésszé válás igencsak rögös útján. Egyedül tanultam meg gitározni, az elején nagyon nyögvenyelősen ment, de végül ráéreztem. Sorra tanultam meg a bálványozott zenekarok számait, ezeken keresztül pedig az akkordokat, különféle fogásokat és technikákat.
Tízéves koromban megszületett az öcsém, Brian, az a fiú, akire a szüleink mindig is vártak. Nagyon jó gyerek volt már az első perctől fogva.
Az iskolában nem lett jobb a helyzet, hiába múltak közben az évek. A régi gyerekes gúnyolódásokból felső osztályban komolyabb atrocitások lettek, ez pedig a gimnáziumban sem változott. Mire oda kerültem, már rettegtem a kortársaimtól, minden pillanatban attól rettegtem, hogy mikor zárnak be valahova, mikor veszik el valamimet vagy mikor zúdítanak újabb szitokhalmot a nyakamba. Azt hiszem, csak a zene és az írás-olvasás tartott életben. Igyekeztem a tanulással, de ami általános iskola elején még könnyen ment, itt már nem – az órákon képtelen voltam figyelni, otthon pedig nem vitt rá a lélek a tanulásra, egyszerűen nem bírtam még ott is a sulis dolgokkal foglalkozni. Úgyhogy az irodalmat leszámítva mindenből csapnivalóan álltam. Nem érdekelt senkit, apámék egyszer sem nézték meg a jegyeimet.
A gimnázium első évének vége felé ismerkedtem meg Joseph Bradley-vel. Egy évvel járt fölém, hasonló világ szerencsétlenje volt, mint én. Ő is imádta a zenét, ez sodort minket egymás mellé, amelyből aztán néhány hónap leforgása alatt megalakult a zenekarunk. Nem voltunk népszerű srácok, ahogy az a sulis bandáknál lenni szokott, igazából nem is nagyon tudták rólunk a többiek, hogy van egy zenekarunk. Életemben talán először éreztem azt, hogy Yoyo képében egy igazi barátra találtam. Életünkben először közösen rúgtunk be, rászoktunk a cigire és hamarosan megismerkedtünk a fűvel is. Yoyo itt megállt. Én nem.


A gimis éveim közepére már elég sok tapasztalatot gyűjtöttem a különféle lepukkant kocsmákban, drogtanyákon és hasonló helyeken. Senki nem kérdezte, merre jártam éppen, miért mentem haza későn, mitől véreresek a szemeim, kitől szereztem azt a monoklit a szemem alatt. Senkit. Az apám alig volt otthon, állandóan dolgozott, csak hogy előreléptessék, az anyám pedig utálta ezt az egészet. Gyűlölte a munkáját, hogy nem tudott többet kezdeni az életével, hogy nekünk, a húgommal sem tudott úgy örülni, ahogy kellett volna. De azért a látszatot fenntartották, kifelé szuper kis család voltunk. Apuka, anyuka, kisgyerek, nagygyerek, cica, kutya, felhőcskék meg minden szar, ahogy azt elvárják az amerikai álom szerint. Szóval kifelé nagyon faszán éltünk, a szomszédoknak és az ismerősöknek meg sem fordult a fejében, hogy ha esetleg kinyitnák az íróasztalom fiókját, akkor tanszerek helyett kisebb mennyiségű kábítószerekre bukkannának. Fű, tabletták, épp ami volt. Nem igazán érdekelt, mi jut nekem, csak valaminek ki kellett rántania a hétköznapokból. A zene mellett csak ez segített. Hiába volt ott nekem Yoyo, mint legjobb barát, ő sem védhetett meg a világtól. A folyamatos iskolai zaklatástól, a szüleimtől, a saját önmarcangolásomtól, semmitől. Igazából próbáltam is elhitetni vele, hogy minden rendben van körülöttem. Nem akartam, hogy esetleg az egyetlen haverom is magamra hagyjon.
Egy évvel az érettségim előtt azonban minden felborult. Egyik éjszaka bevittek a rendőrségre egy adag cuccal a zsebemben. Tisztán emlékszem rá, hogy apám aznap szabadnapos volt, kizárólag miattam kellett bemennie az őrsre és belenéznie a kollégái szemébe, miután engem kihozott. Hazarángatott, szinte még most is érzem, milyen erővel lökött be a kocsiba. Egész úton ordított velem, elhordott mindennek, és mikor hazaértünk, minden keze ügyébe eső dolgot hozzám vágott. Szégyent hoztam rá, ezt nem bírta elviselni. Én meg csak bőgtem, mint valami idióta, hogy bocsásson meg, én nem akartam senkinek sem rosszat, és ne beszéljen így velem. Ekkor indult el életem legnagyobb lavinája, pedig addigra már túlvoltam néhányon.
Az eset után néhány héttel betelt nálam a pohár, és egy napsütéses tanítási napon egyszerűen betörtem az egyik srác orrát, aki addigra már tizenegy éve megállás nélkül basztatott. Visszaütött, verekedés lett belőle, mindketten elég rendesen elgyepáltuk egymást. Ő volt erősebb, persze, de hamarabb szétszedtek minket, mint hogy kiüthetett volna. Az igazgató örült, hogy végre alkalmat talált rá, hogy kivágjon a suliból. Tudta nagyon jól, hogy sok a baj velem, mert bár nem bántottam senkit, de folyamatosan megsértettem a házirendet, mindenki tudott a káros szenvedélyeimről, az pedig már csak hab volt a tortán, hogy órákra sem jártam be rendesen – nem tudtam, néha már túl sok volt az élet. Egyszóval kipenderítettek a gimiből.
Senki sem kiabált velem, mikor hazaértem. Nem szidtak le, nem tartották fejmosást, semmi. Az igazgató már telefonált a szüleimnek. A szobám közepén ott állt minden cuccom összepakolva. Kiadták az utamat, én pedig nem ellenkeztem. Nem mertem. Úgyhogy tizennyolc évesen egyedül maradtam minden támogatás nélkül egy nagyvárosban. Eleinte azt gondoltam, hogy ez csak átmeneti állapot, majd úgyis megbékélnek, de tévedtem. Háromszor próbáltam meg visszakéredzkedni, de hallani sem akartak rólam. Nem vették fel a telefont, nem nyitották ki az ajtót. Egyszerűen nem léteztem számukra tovább.


Néhány hónapot kidekkoltam Chicago utcáin és Joey-éknál, de már semmi sem volt a régi. A zenekarunk tagjai mind az érettségi lázában égtek, én meg azt sem tudtam, mit kezdjek magammal. Az utcán zenélgettem, mosogattam a lepukkantabbnál lepukkantabb éttermekben, eladtam ezt-azt, mást nem igen tehettem. Ez így ment évekig, nyomokat a lelkemen kívül legfeljebb tűszúrások és fennmaradt dalszöveg képében hagyott ez az időszak. A tengés-lengés mellett újból összeállt a banda, persze nem az eredeti formációban, új basszusgitárosunk és dobosunk lett. Persze akkoriban még senki sem tudta, hogy kik azok a The Pioneers vagy hogy huszonegy évesen majd befutott zenészek leszünk. De így lett. Előtte viszont még sok mindennek kellett történnie. Tizenkilenc voltam, mikor megismerkedtem egy lánnyal, Jesse-el, ő volt az egyetlen, aki fenn tudott tartani a felszínen, vagy legalábbis annyira sikerült a mindennapokban tartania, hogy ne nyírjam ki magam. Csakhogy húsz évesek voltunk, amikor kiderült, hogy ő terhes. Mindketten megijedtünk, rohadtul, de végül arra jutottunk, hogy megtartja a babát és felneveljük. Amikor először a kezembe vettem a kislányomat, akkor tudtam, hogy ez volt életem legjobb döntése. Daisy lett a legfontosabb számomra.
Egy nagyobb banda előzenekaraként léptünk fel, amikor felfigyelt ránk a menedzsere. Sosem értettem az üzleti ügyekhez, úgyhogy számomra még most sem teljesen tiszta, hogyan varázsolt be minket néhány hónap leforgása alatt egy menő stúdióba, ahol felvehettük az első lemezünket. Én még ekkor sem hittem a sikerben, teljesen letaglózott, amikor először meghallottam magunkat a rádióban. Hát még az, amikor az emberek úgy kapkodták a polcról az albumunkat, mint a cukrot. Úgy tűnik, bejött nekik az a fiatalos, lázadó punkrock, amit eléjük dobtunk.


Már két éve befutott zenekar voltunk, amikor Jesse egyszerűen úgy döntött, hogy ő ezt nem bírja. A felhajtást, a gyereknevelést, hogy én sosem vagyok otthon és hogy még mindig nem raktam le a drogokat. Egyik napról a másikra lelépett, csak egy búcsúlevelet hagyott hátra azzal az üzenettel, hogy Daisy a szomszédoknál van és lehetőleg ne keressem őt. Persze megállás nélkül hívogattam, könyörögtem neki, hogy jöjjön vissza, ne hagyjon el engem és a lányunkat, de hajthatatlan volt. Eltűnt az életünkből és azóta egyszer sem jelentkezett. Kettesben maradtunk Daisy-vel, és hirtelen azzal szembesültem, hogy az apaság baromi nehéz feladat, különösen akkor, ha az ember a zenészek életét éli. Sok segítséget kaptam, például Yoyóéktól és néhány másik ismerősömtől, illetve bébiszittert is fogadtam a kislányom mellé, de ez nem ilyen egyszerű. Sok áldozatot próbáltam meghozni érte, csakhogy nem eleget. Nem tudom lerakni a drogokat és a piát, szükségem van rájuk, mert máskülönben nem tudnék minden egyes nap talpra állni. Igyekszem úgy csinálni, hogy ő ebből ne érzékeljen semmit. Így is elég, hogy az osztálytársai szülei hogyan néznek ránk minden egyes reggel, mikor beviszem az iskolába...


Sokan ábrándoznak hírnévről, rajongókról, sok pénzről és effélékről. Az ember már csak ilyen sekélyes lény, elvakítja a csillogás. Sokat akar a szarka, csak aztán nem bírja a farka… Bár azt hiszem, én sosem akartam sokat, ennyit meg pláne nem. Komolyan örülök neki, hogy ennyi emberrel hatással van a zeném, hogy ennyien szeretik azt, akinek hisznek, de én nem bírom ezt a reflektorfényt. A színpadon remekül érzem magam, de képtelen vagyok interjúkat adni, fotózásokon részt venni, egyszerűen alkalmatlan vagyok erre. Utálom a kamerákat, a tolakodó kérdéseket, mindent, aminek nincs köze a zenéhez. Rettegek attól, hogy egyszer majd rájönnek, milyen szar, értéktelen alak bújik meg a mély dalszövegek mögött.
És most itt vagyok. Van egy hétéves gyerekem, egy nagy lakásom, rengeteg gitárom, egy kocsim és nagyjából ennyi. Daisyn kívül egyik sem érdekel. Ha épp nem belőve kiírom magamból, hogy mennyire szar az élet, akkor valamelyik helyi kocsmában vagy klubban töltöm magányos perceimet - a délutánokat pedig csak és kizárólag Daisynek szentelem, ennyit megérdemel. A kislányomon és Yoyón kívül egyetlen értékes, komoly kapcsolat sincs jelenleg az életemben, nem tudok megbízni az emberekben. A haverjaimat nem én érdeklem, a nőknek is csak az öt perc hírnév kell, a családom pedig azóta sem keres, hiába telt el majdnem tíz éve azóta. Egyetlen egy telefonhívás, üzenet vagy bármi más sem érkezett tőlük. Valószínűleg végleg elfelejtették, hogy valaha egyszer volt egy Jack Walker nevű fiuk is, aki szeretett olvasni és gitározni, imádott verseket írni és hétéves koráig rendőr akart lenni, mint az apja.

Ha tükörbe nézek

Az átlagnál valamivel alacsonyabb vagyok (Yoyo következetesen Seggdugasznak szólít, pedig ő sem egy égimeszelő. De még nála is alacsonyabb vagyok...), az eredeti hajszínem szőke. Elég gyakran változik, hol marad az eredeti szőke, hol fekete, hol meg színes az egész, minden esetre fésülködni azt nem szoktam, a hajzselé megold mindent. Elég vékony vagyok, mondhatni sovány, ennek persze megvan a maga oka, ahogy a szemem alatti sötét karikáknak is…
Imádom a több számmal nagyobb pólókat, amik lógnak az emberen. Ha épp nem ilyenben vagyok, akkor ingben, de ha fizetnének sem gombolnám be állig. Távol áll tőlem az ilyesmi. Imádom a széttaposott tornacipőket, szerintem egy tornacsuka addig nem az igazi, amíg kicsit meg nem kopott.
Az évek alatt összegyűjtöttem néhány tetoválást is mindkét karomra és a mellkasomra. A zenekarunk logója, dalszövegek, vicces dolgok és ehhez hasonlók.

Családom

Nem tartom vele a kapcsolatot. Rendőr, azt hiszem hamarosan nyugdíjazni fogják. Biztos mindenki azt gondolja, hogy egy rendőr gyereke csakis törvénytisztelő, rendes állampolgár lehet. Csak épp nem akkor, ha az apád magasról szarik a fejedre… Sohasem érdekeltem, egészen addig, amíg nem hoztam rá szégyent. Ez sikerült jó párszor, végül tizennyolc voltam, mikor konkrétan elzavart otthonról.

Takarítónő, belefásult az egész életébe és abba, hogy még az apánk is magasról tett rá. Sosem érdekelte, mi van velem, felőle aztán az ablakon is kiugorhattam volna a szeme láttára. Nem tudom utálni, elvégre az anyám, de sosem fogom megbocsátani neki és az apámnak, hogy a sorsomra hagytak egyedül és elkeseredetten, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk.

Ashley hét évvel fiatalabb nálam, gondolom egyetemista. Nem láttam őt tíz éve, remélem, hogy jól megy a sora. Mikor utoljára találkoztunk, még rajongva szeretett engem, gondolom, miután engem elzavartak otthonról, megtiltották neki, hogy keressen engem. Talán egyszer újra találkozhatok vele. De az is megeshet, hogy jobb neki nélkülem.

Brian tizennyolc éves, még gimnazista... gondolom. Tíz éve nem találkoztunk, akkoriban a gyökeres ellentétem volt. Szociális, népszerű kissrác, aki nemcsak jól tanult, de még jó sportoló is volt. A szüleink mindig is azt akarták, hogy én is ilyen legyek. Talán jobb is, hogy nem hasonlít rám.

Daisy hétéves és a legaranyosabb gyerek a világon. Ő a legfontosabb az életemben, az egyetlen ok, amiért még nem vetettem le magamat egy ház tetejéről. Igyekszem vele minél több időt tölteni, amióta iskolás lett, a dolgaimat igyekszem a tanítási idő alatt lerendezni. Mindig kényelmetlenül érzem magam, mikor be kell mennem érte az iskolába, tudom, hogyan néz rám a többi szülő... Csak abban merek reménykedni, hogy a gyerekek nem fogják kiközösíteni Daisyt amiatt, hogy az anyjuk és az apjuk egy drogos huligánnak tart.
Tanítgatom gitározni, minden este felolvasok neki és közösen tudjuk a legjobb mesemaratonokat tartani. Ilyenkor bevásárolunk mindenféle édességet, bebarikádozzuk magunkat a nappaliba, és miután körbepakoltuk magunkat a kedvenc játékaival, elindítunk egy csomó rajzfilmet. Máskor meg csatázunk a plüssállataival, sütünk és főzünk, rajzolunk és a többi. Viszont kiskora óta a kedvenc közös játéka az, hogy mond nekem egy témát vagy egy szót, és arra kell dalt írnom neki. Ebből már elég érdekes dolgok születtek, ezek bónuszként olykor az albumainkra is rákerülnek.

Általában mindig van valaki, aki rövid ideig mellettem van, de egyik sem volt eddig olyan igazán mély kapcsolat. Ők örülnek az öt perc hírnévnek, én meg kicsit elhiszem, hogy valaki szeret. Aztán többnyire mind otthagy vagy én rakom ki őket. Nem hiszem, hogy valaha is lesz rendes barátnőm vagy feleségem.

Apróságok

Félek a feszült, kínos csendtől, attól, ha üvöltenek velem, a teljes sötétségtől, elég sok mindentől. És persze attól, hogy mindenki magamra hagy.
Azt pedig gondolom említenem sem kell, hogy Daisy-t még a széltől is óvom. AZ, hogy vele történik valami rossz, már meghaladja a félelem fogalmát.

Csak szeretnék boldog lenni, semmi más.

Igazából semmi. Egyszerűen nem tudom, mi értelme van ennek az életnek. Rutinból élek.
Na jó, talán Daisy. Miatta kelek fel reggelente.

A kizökkenés nálam egy állandósult állapot. Már rég kiestem a komfortos, járható útról.

A zene, ez elég egyértelmű. Ez mindent maga mögé utasít az életemben. Van egy csomó gitárom, zongorám, dobom, mandolinom, ezerféle fúvósom, meg tulajdonképpen mindent tartok otthon. Ezek közül nyilván a gitár megy a legjobban, de a többivel sem vagyok teljesen elveszve.
Kokain, speed, marihuána, cigaretta, alkohol. Ezen már biztosan meg sem lepődsz.

Ha éppen nem a turnébuszunkon, akkor Chicago belvárosában élek egy lakásban. A legfelső emeleten van, a szomszédjaim egy kedves, idős hölgy és egy egyedülálló anyuka a kislányával és a kisfiával. A nénit igazán kedvelem, ellenben az anyuka egy világ bunkója, mindig úgy elrángatja a gyerekeit, mikor meglát, mintha minimum leprás lennék. Pedig a kissrác és a kislány nagyon aranyosak.
A lakásomban van két hálószoba, ebből egy a kislányomé, egy pedig az enyém. Ezen kívül van még egy fürdőszoba, egy konyha, egy nappali és egy külön szoba a hangszereimnek. Ez főleg azért, hogy ne hívják ki rám rendszeresen a rendőrséget csendháborítás miatt. Elég jó a hangszigetelés.

Nincs konkrét munkahelyem. Koncertezem, stúdióban vagyok, interjúkat adok, nagyjából ennyi. Szeretem csinálni, mármint a zene részét. A többit meg valahogy elviselem. Az interjúknál és hasonlóknál inkább hagyom a többieket érvényesülni, nem igazán az én műfajom...

Deryck Whibley