Dominic Linwood

"A tisztaság és a tisztelet nagy előny, szóval mosd ki a szádat, mielőtt hozzám szólsz."

Férfi

27

1988. november 20.

Skócia

Patológus

Egyedülálló

Ami szerethető bennem

Ez egy elég jó kérdés. Az én szememben semmi olyan tulajdonságom nincsen, amire büszke lehetnék és erényemnek tudhatnék be. Nem vagyok jó ember, hipokrita lennék, ha ezt állítanám. Valami mégis lehet bennem, ami miatt a húgom annyira közel érzi magát hozzám és még valami, ami miatt az emberek egy része képes megbízni bennem. Nem igazán tudom, hogy ez mi lehet, nem érzem át. Minden bizonnyal az én hibám.

Ami zavar bennem másokat

Furcsa vagyok. Egyszerűen csak furcsa. Mindig kilógtam a sorból, mindenhol. Otthon, a középiskolában, az egyetemen, a munkahelyemen pedig halottakkal veszem körbe magam, ők nem igazán tudnak panaszkodni rám. Mindenesetre sosem voltam valami szociális típus, ez valamiféle születési abnormalitás lehet. A szüleimet ismerve és tekintettel arra, hogy milyen volt a bátyám, ez nem is akkora csoda. Egyszóval nem igazán tudok beilleszkedni a társadalomba, legalábbis nem olyan mértékben, mint ami elvárt lenne ahhoz, hogy teljes biztonságban lehessek. Megtanultam az emberi viselkedés legtöbbjét, ha a helyzet úgy kívánja, udvarias vagyok és megbízható, de még ezekkel együtt is megmagyarázhatatlan módon tartanak tőlem az emberek. A kisugárzásomban lehet valami, elvégre vannak olyan jegyei az emberi viselkedésnek, amit sehogy nem vagyok képes a magamévá tenni, de még csak színlelni sem.

Életem története

Az első
Minden tökéletesen meg volt tervezve. Ismertem őt, tudtam, mire hogyan fog reagálni és miképpen érhetem el azt, amit szeretnék. A saját hibái okozzák majd a vesztét és a gyűlölete. Ezért nem gyűlölök én senkit, így úszom meg azt, hogy ellenem fordítsák, amit érzek. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy ő ölte meg anyámékat, már tudtam, mi fog következni. Mindent előre elterveztem és az én célom éppen ez volt: saját maga ellen fordítani önmagát. Sikerrel jártam. Balesetnek, önvédelemnek álcáztam. Jennifer látta. Nem kellett volna látnia... Ő lett az egyetlen, aki tudta, hogy mi történt ott, akkor, és máig ő az egyedüli. Látta, hogyan végeztem el a dolgomat, látta, hogyan szúrtam le a testvérünket. De az arca sem rezdült. Rám nézett, bólintott. Tükröztem a mozdulatot. Ezzel mindent elintézettnek tekinthettünk. Már csak a rendőrség hívása és a színészkedés maradt hátra. Nem féltem, hogy megmenthetik. Esélytelen lett volna.

A második
Egy év telt el Steven meggyilkolása óta. Már hónapokkal ezelőtt betöltöttem a huszonegy évet, summa cum laude egy évvel korábban elvégeztem az egyetemet, Amerikában is nagykorúnak számítottam, a húgom felügyeleti joga régen az enyém volt, egyszóval minden el volt intézve. Eladtam minden létező ingóságunkat, amire nem volt szükségünk a tengeren túl, ezzel együtt a házat is. Fogtam Jennifert és minden pénzünkkel Quanticoba költöztem, házat, munkát szereztem... Egy valami hiányzott: az az érzés. Az, amelyiket eddig csak egyszer tapasztaltam, de már nagyon régen újra szükségem volt rá. Nem bírtam visszafogni magam. Újra megtettem. Aztán kiépítettem a pincét.

A sokadik
Hazafelé igyekeztem a proszektúrából. Késő éjjel volt, sötét, az pedig hátulról támadt rám. Hallottam a lépteit, eléggé kezdő volt. Gond nélkül kerültem ki győztesen a rövidre faragott kézitusából. Megjelent két másik férfi, elvittek. Esemény követett eseményt, szó szót, újabb és újabb emberekkel találkoztam, végül Raymond Ross elé kerültem. És élve megúsztam.

A legutóbbi
Kicseng. Még egyszer, még egyszer. Recsegés, felveszik.
- Linwood.
- Nem tud semmit. -Nem köszönök, nem szükséges.
- Biztos vagy benne?
A férfire pillantok. Pihegve fekszik a földön, hozzákötözve a székhez. Vérben úszik, mindene sajog, már a levegőt sem tudja rendesen venni. Szánalom.
- Teljesen.
- Akkor intézd el.
Nem válaszolok. Leteszem a telefont, visszacsúsztatom a zsebembe és az asztalhoz lépve felkapom a Johnnie Walker félig üres üvegét. Jól meghúzom, felpezsdít. Újra kiválasztom a kedvenc késemet és megforgatom az ujjaim között.
Első a munka, de most már jöhet a szórakozás.

Ha tükörbe nézek

178 cm magas vagyok, kívülről nem látszik túlságosan, de elég izmos vagyok, ez pedig kell is ahhoz, hogy jól el tudjam végezni a munkámat. Hajam hullámos, sötétbarna, mindig tökéletesen beállítva, másképpen ugyanis nem tudom elviselni. Azt mondják, hogy a szemeim ridegek, erre pedig nem tudok rácáfolni. Szürke színűek, ami eleve nem a legmelegebb szín, de nekem különösen jeges és érzelmektől mentes a tekintetem.

Családom

Thomas Linwood ügyvéd volt Skóciában, abból a fajtából, aki a munkájának és a sikernek élt, utóbbiért pedig bármire képes lett volna. Ritkán láttam otthon, akkor sem foglalkozott velem vagy a húgaimmal. Tizennyolc voltam, amikor meghalt.

Penelope Linwood, családanya, szintén ügyvéd, pontosan az ellenkező fajtából. Tyúkanyóként védte a gyermekeit, különösen engem. Már mondtam, hogy nem értem, miért bíznak meg bennem annyira az emberek. Anyám volt az első ilyen példa, akinek gyakorlatilag ok nélkül voltam én a kedvence. Ezt persze jól ki is használtam. Ugyanakkor halt meg, amikor apám. Kicsit sem gyanús, ugye?

Steven... Törtető, arrogáns, elviselhetetlen ember volt, de igazából szinte minden negatív jelzőt használhatnék rá, nagy valószínűséggel igaz lenne. Hat évvel született előttem, végtelenül gyűlöltük egymást egészen kiskoromtól kezdve. Még nekem is van annyi erkölcsöm, hogy azt, amit ő képviselt, ne tudjam szótlanul tűrni. Mindig ellenem volt, amikor csak tehette, szembe köpött, elhordott mindennek és mindenért engem tett felelőssé. Egy igazi rohadék volt. Húszévesen megöltem, ő volt az első.

Alexandra három évvel fiatalabb nálam, sosem jöttünk ki jól igazán. Mármint, nekem semmi bajom nem volt vele, ő mégis gyűlölt engem. Azon emberek közé tartozik, aki mindig is érezte, hogy valami nincs a helyén a fejemben. Továbbra is Skóciában él, nem költözött el velünk. Amennyire én tudom, lakberendezőként dolgozik, férje van és gyerekei. Én nem tartom vele a kapcsolatot. Azért örülök, hogy jól megy az élete. Megérdemli.

Jennifer és köztem öt év van, ő a legkisebb testvér négyünk közül. Meglepően szoros a kapcsolatom vele. Olykor még engem is meglep, hogy akad egy ember, aki iránt felelősséget érzek és hajlandó vagyok megvédeni. Jelenleg is velem él itt, Quanticoban.

Apróságok

Nem ismerem a félelem érzését és ez maga a rémisztő. Paradoxonnak tűnik, pedig nem az. Megvan bennem az érzés, amikor egy-egy olyan helyzetbe kerülök, hogy ezt nem így kellene lereagálnom. De ez nem félelem. Nem tudom meghatározni az érzést.

Azt élem most. Álmaim élete a valós életem.

Az érdekes emberek. Senki más nem foglalkoztat, csak ők. Élvezettel nézem őket, érdeklődve próbálom megfejteni, hogy mi bennük az, ami ennyire felkeltette a figyelmemet. Sajnos legtöbbször nincsen rá anatómiai magyarázat.

Semmi. Olyan mértékben képtelen vagyok erős érzelmeket produkálni, hogy semmi nem tud hatni rám. Helyzettől függetlenül ugyanolyan a teljesítőképességem.

Az anatómia. Nem véletlenül kerültem halottak közé, ahol az a dolgom, hogy szétszedjem őket és megvizsgálhassam a működésüket, a - nevezzük így - hardverproblémákat. A különlegessége, hogy csak élő embereknél érdekel.
Gasztronómia. Szeretek sütni-főzni, valamiért kikapcsol. Ennek egyedül a húgom látja előnyét, de az már bőven elég.
Johnnie Walker. A legjobb whiskey a világon.
Cigaretta.

Quanticoban élek, egy közepes méretű családi házban, amit csak egy okból kifolyólag vettem meg: volt pincéje. Hosszú folyosó, tizenhat szobával, tökéletes arra a célra, amire én használni akartam. Eredetileg borospinceként használták a házhoz tartozó szőlőföldek miatt, amiket azzal a lendülettel, hogy az épületbe beköltöztem, el is adtam. Nem volt szükségem a szőlőre, csupán a pincére. Utóbbit rendesen kitataroztam azóta, nem kifejezetten otthonos, de bírható és nekem teljesen megfelel arra, amire használom. A lakórész pedig annyira átlagos, amennyire csak lehet. Senki nem tudná felfogni, milyen kapu választja el a fenti világot attól, ami odalent található.

Patológusként dolgozom a quanticói halottasházban. Többnyire a legátlagosabb haláleseteket kell vizsgálnom, és persze azokat, amik Raymond Ross útján az én kezem alá kerülnek. Nem meglepő módon olykor a saját áldozataimat találom a hideg fémasztalra kifektetve. Ez azért elég ritka gondoskodni szoktam róla, hogy ne forduljon elő. Az FBI-nak néha besegítek, jó dolog kétfelé adni az ívet, pláne ha az ember tudja, hogy hová húz igazán.

Jonathan Groff