Natalie King

"Cause I'm perfectly incomplete, I'm still working on my masterpiece"

Nő

18

1998.02.04.

Chicago

Tanuló

Egyedülálló

Ami szerethető bennem

Általában mindenkihez kedvesen viszonyulok, segítőkész vagyok és normális. Csak abban az esetben nem így viselkedem, ha a másik fél is gúnyosabb vagy szemétkedős hangnemet üt meg velem szemben.
Szeretek beszélgetni az emberekkel, meghallgatni mások gondjait, problémáit és lehetőségeimhez mérten segíteni nekik.
Az esetek 90 százalékában pedig mosolygom, bár ez lehet inkább idegesít valakit, mintsem talál tőle szimpatikusnak engem.

Ami zavar bennem másokat

Ami általában zavar másokat bennem, az nem más, mint a kíváncsiságom. Szerintem ez nem rossz tulajdonság, mégis ezzel tudom a legjobban kiidegelni a családomat. Ahogyan az örök optimizmusommal is.
Meg persze azzal, hogy végigbeszélem a filmeket, így moziba se szoktunk már járni. Ó, és elvileg van egy bizonyos kölyökkutya nézésem, amitől meg egyenesen a falra másznak. Kiskoromban még cukinak és aranyosnak találták, ma már utálják. Hogy miért? Mert azzal a tekintettel bármit el tudok érni náluk. Ők is tudják, én is tudom. Ez van.

Életem története

18 évvel ezelőtt születtem meg második gyerekként a King családba, nővérem után 7 évvel. Sohasem tartottam magunkat tökéletes családnak, azonban a mi házunk nem sokszor zendült fel kiabálástól. A szüleim remek párt alkottak és alkotnak a mai napig, gyereknevelés kérdésében is mindig egyet értettek. Szerencsére a nővéremmel is többnyire egy hullámhosszon voltunk, csak akkor voltak összezördüléseink, mikor a kamaszkorba léptünk.
Az iskolában mindig is jól teljesítettem, néha még jobban is, mint a nővérem. Sophia-val sokszor le kellett ülnie anyunak tanulni, én azonban jobb szerettem egyedül intézni a dolgaimat. Elégszer meg is kaptam, hogy érettebb vagyok a korombelieknél, de ez nekem mindig is imponált.
Boldog gyerekkorom volt, a szüleim felelősségteljes és őszinte embernek neveltek, olyannak, aki nem retten meg egy kis házimunkától sem. Sőt, én kifejezetten szerettem is segíteni otthon. A nővérem már tizennégy évesen rákapott a főzésre, ezért onnantól kezdve szinte ki se lehetett robbantani a konyhából. Én inkább a takarításban vagy a kertészkedésben jeleskedtem.
Ha valaki megkérdezné, mit változtatnék meg a múltamon, csupán egy dolog jutna eszembe: jó lett volna egy kutyussal együtt felnőni. (Anyu, apu, ha olvassátok, még mindig nem késő, hogy meglepjétek a kislányotokat egy kutyussal!)
Na de vissza az iskolához és a tanulmányokhoz. Az általános iskola babapiskóta volt, a gimnázium már nem annyira. Habár ott is majdnem kitűnő tanuló voltam, már nehezebben hatottak rám a tanárok. A matematikát például szerettem, de az őrületbe tudtam kergetni a tanárokat azzal, hogy mindig visszakérdeztem, egyetlen egy szócskával: "miért". Innentől dőlt az egész, merthogy megérteni sehogy sem értettem meg, hiába magoltam be a szükséges képleteket.
Az érettségim előtt másfél évvel költözött el otthonról Sophia. Az addig mindig nevetéstől vagy lányos csacsogásoktól hangos ház hirtelen elnémult. Beletelt pár hónapba, míg megbarátkoztam az új helyzettel és találtam új elfoglaltságokat magamnak. Valahogy ekörül kezdtem el bébiszitterkedni és ekkor tudatosult bennem az is, hogy tanítónő szeretnék lenni. Azóta küzdök ezért az álmomért, ami az egyetemre való bekerülésemmel lassan-lassan megvalósulni látszik.
Az egyetemre elég jól beilleszkedtem, meg van a baráti köröm, tetszenek az órák, így semmi okom panaszra. Be kell vallanom azt hittem, hogy hamar rám talál majd a szerelem is, de úgy néz ki, ez még várat magára, ami talán nem is akkora baj. Eddig egyetlen egy komoly kapcsolatom volt, ami úgy egy éve érhetett véget, méghozzá azért mert a kedves párom más lánnyal szűrte össze a levet. S habár vágyom a szerelemre, eléggé félek attól, hogy újra összetörik a szívem. Úgyhogy itt tartok most, kíváncsian várom, hogy ezután mi következik.

Ha tükörbe nézek

Ha valaki vet rám egy pillantást, akkor amivel legelőször szembe találja magát, az a vörös hajzuhatagom. Őszintén bevallom, volt olyan időszak, mikor ki nem állhattam, ma már azonban végre elfogadtam és meg is szerettem a hullámos tincseimet.
Az ovális arcomat, nagy, zöld szemeimet és széles mosolyomat foglalja keretbe az előbb már említett eperszőke hajam.
Magasságomat és testalkatomat tekintve átlagosnak mondanám magam. Nem nőttem nagyra, súlyfelesleg sincsen rajtam, éppen ott vagyok domború, ahol kell. (Pedig még csak nem is fogyókúrázom. Hatalmas köszönet az örökölt géneknek!)
Öltözködésben a lányos holmikat szeretem, a ruhákat, szoknyákat, ám arra mindig figyelek, hogy sose legyek túlságosan kihívó. Hiába nincs párom, azért örülnék, ha mondjuk az eszemmel vagy a humorommal tudnám megfogni majd őt, mintsem a dekoltázsommal.
Kiegészítők közül a táskák azok, amiknek a legnagyobb szerelmese vagyok. Engem nem érdekelnek a cipők, sem az ékszerek, csak a táskák, de azok viszont minden formában, színben, márkában és persze mennyiségben jöhetnek.

Családom

Samuel King. 50 éves és villamosmérnökként dolgozik egy multinacionális vállalatnál.
A kapcsolatunk eléggé semleges. Sokat dolgozik, s habár tudom, hogy nagyon szeret, valahogy sohasem sikerült megtalálnunk a közös hangot, ahogy szerettük volna. Pedig tényleg próbálkoztunk, még egyszer egy apja-lánya hétvégét is szerveztünk a tóhoz, de nem jött össze. Ettől függetlenül büszke vagyok a sikereire, ő pedig mindenben támogat, legyen szó bármiről.

Katherine King. 46 éves, gyerekpszichológusként dolgozik a saját praxisában. Ő a példaképem és egyben az egyik legfőbb bizalmasom. Sohasem volt rossz a kapcsolatunk, amire felettébb büszke vagyok. Mindig mindent meg tudtunk beszélni egymással, remek tanácsokkal látott el az életem minden területén. Miatta szeretnék én is gyerekekkel foglalkozni, igaz én a tanítás mellett tettem le a voksomat. S bízom abban, hogy egy nap ugyanolyan jó anya leszek majd, mint amilyen ő.

Sophia King. 25 éves, séfként dolgozik egy menő étteremben. Jelenleg első gyermekével várandós, azonban a kicsi apukájának kilétéről mélyen hallgat. Ez viszont eléggé zavar, hiszen régebben nem csak testvérek, de legjobb barátnők is voltunk. Michigan City-ben él, ezért ritkán találkozunk, de heti rendszerességgel beszélünk. Büszke vagyok a sikereire és nagyon remélem, hogy mire jön a baba, helyrerázódnak a magánéleti problémái. Már ha vannak. Mert aztán lehet, hogy együtt is él a gyereke apjával, nem tudom és ez rettentően bánt. De tudom, hogy bármi is történjék, jól lesz. Ő a legerősebb ember a családunkban, úgyhogy nem szabadna féltenem.

Apróságok

Félek attól, hogy elveszítem a szeretteimet. Attól, hogy megcsalnak, hogy összetörik a szívemet. De rettegek például a repüléstől is, ahogyan a kígyóktól is.

Szeretnék olyan tanítónő lenni, akit szeretnek a gyerekek, akihez bizalommal fordulnak és aki megszerettetheti velük az olvasást, az írást vagy épp a matematikát. Aki elhitetheti velük, hogy bármire képesek. Ez a legnagyobb álmom, ami a karrieremre vonatkozik.
Ami pedig a magánéletemet illeti... a legjobban arra vágyom, hogy megtaláljam a hercegemet (bármennyire is nyálasan hangzik) és vele boldogan leéljem az életemet. No természetesen a gyerekeink társaságában.

Leginkább a szüleim és az ő általuk elért sikerek motiválnak, na meg persze a nővérem is. Mindannyian remekelnek a munkájukban és én is hasonló sikereket szeretnék elérni.
De egyébként eléggé céltudatos vagyok, így ha valamit kitűzök magam elé, akkor addig küzdök, míg el nem érem azt a valamit. Ha sikerült, akkor pedig valami aprósággal meg is ajándékozom magam.

Ami a legjobban ki tud zökkenteni az az, ha megtudom, valamelyik családtagommal történt valami rossz dolog. Akkor biztosan egész nap azon jár az agyam, vagy legalábbis addig, míg nem tudok beszélni az illetővel és nem tájékozódom a fejleményekről.
De az is elronthatja a napomat, ha például szakadó esőben kell elindulnom otthonról, vagy ha elfogy a meleg víz, vagy ha rossz hírt hallok a híradóban.

Imádok olvasni, sütni, filmeket nézni. Állatok közül a kutyák a kedvenceim, illetve a pandák. Ha frissen vágott virág kerül az asztalomra, az az egész hetemet feldobja. Szeretem a friss kávé illatát, na meg a lasagne-át, amivel aztán bármilyen rossz hangulatomat el lehet űzni.
Szeretem, ha jó hangulatban telik el a hétvége, szeretek a szeretteimmel lenni, és élvezem, ha gyerekek társaságában tölthetem a szabadidőmet.

Nincs nagy házunk, szerintem pont elegendő hármunknak. Chicago egyik kedvelt külvárosában található, ahol szinte csak kisgyerekes családok laknak. A ház előtt hatalmas virágoskert pompázik, az udvaron apa kocsija díszeleg. Az egész ház otthonosan van berendezve, ami anyukám kitűnő ízlését dicséri.
A szobám nyugati fekvésű, így egész délután napsütésben úszik. Van egy franciaágyam, tele ezer és egy párnával, egy íróasztalom, egy sminkes kis asztalkám és persze egy pici gardrób fülke a ruháimnak. A régebben nővéremmel közös fürdőszobát ma már csak én használom, ez a szobámból nyílik. Amit sajnálok, hogy erkélyem nincsen, de hát nem lehet minden tökéletes...
Nagyon szeretek itt élni, habár igaz, a közeljövőben szeretnék saját lakásba (vagy legalább albérletbe) költözni, hogy önállósodjak. Remélem majd sikerül.

Munkahelyemként egyelőre az iskolát tudom felmutatni, ahová lassan egy éve járok. Tanítónőnek készülök, így rengeteg kreatív órám van, a szaktársaimmal pedig remekül kijövök. Mindannyian kedvesek, segítőkészek, bár gondolom ez nem meglepő, már csak a jövendőbeli hivatásunkat illetően sem.
Nyári szünetben bébiszitterkedni szoktam, amit viszont rendkívül élvezek. A családok meg vannak elégedve velem, a gyerekek szeretnek, úgyhogy néha még tanév közben is akad egy-egy este vagy hétvége, amikor szükség van a szolgálataimra. Én pedig szívesen megyek, mert nincs is jobb annál, mikor gyereknevetés tölti meg a házat. És szerintük vicces is vagyok, úgyhogy természetes, hogy imádom őket. Mindannyiukat, egytől-egyig.

Holland Roden