Joseph Bradley

"There's nothing wrong with being a loser, it just depends on how good you are at it."

Férfi

29

1987. március 31.

San Francisco

Énekes/szólógitáros

Kapcsolatban

Ami szerethető bennem

A legtöbben egy nagyon kedves, jóravaló és imádnivaló srácként tartanak számon. Hát... figyelj, én nem fogok rácáfolni. Minek is ellenkeznék, ha ilyen szépeket mondanak rólam? Hiszen tudom is, hogy egy cukipofa vagyok. De viccen kívül tényleg. Mindig érdekelnek mások, hogy mi van velük, hogy vannak, szívesen hallgatom, ha valakinek problémája akad. Utána pedig igyekszem is segíteni nekik, persze. Legalább egy egészen kicsit. Ugyanakkor nem erőltetem rá senkire ezt. Ha látom, hogy valakit bánt valaki, akkor rákérdezek, de ha nem nyitottak a beszélgetésre, akkor hagyom a dolgot. Sokan nem értékelik, ha ilyenekkel nyúzzák őket.
Ezt talán nem ide kéne sorolnom, de nagyon esetlen és ügyefogyott vagyok. Meg persze kétbalkezes. De ezt nem úgy kell ám elképzelni, hogy minden második nap begipszelt lábbal megyek haza vagy koncertenként átlagosan négy és félszer esek pofára. Hanem mindent elrontok. Kávéfőzés közben elfelejtem berakni a bögrét a csap alá, nyitva felejtem a hűtő ajtaját, elhagyom a dolgaimat, odaégetem a mirelit pizzát, leforrázom magam, ilyesmik. Kicsit olyan gyerekesen tolom, egy igazi balfácán vagyok, de olyan aranyos módon, ami senkinek nem okoz különösebb problémákat, nem bosszankodnak miatta, legfeljebb csak kinevetik az ügyetlenségemet, azt is rosszindulattól mentesen.
A hírnév mellett, ami a zenekarral járt, valahogy sikerült megmaradnom ugyanolyannak, amilyen voltam. Soha nem vettem természetesnek mások rajongását, még mindig meg tud lepni, amikor egy-egy kislány lerohan az utcán és ölelést kér, fotót vagy autogramot. Nem szállt a fejembe a népszerűség, nem is tudnám elképzelni, hogy olyan legyek. Nem használom ki a névvel járó előnyöket, nem vetem meg az embereket, mindenkihez továbbra is bizalommal fordulok. Szóval ha odajössz hozzám az utcán, én nagyon boldog leszek és olyan melengető, csontropogtató ölelést fogsz tőlem kapni, amilyet még nem láttál.

Ami zavar bennem másokat

Most bajban vagyok. Nem, nem azért, mert olyan kis angyalka lennék. Hanem nem tudom, melyikkel kezdjem. Legyen a kevésbé rossz? Jó, akkor legyen az.
Nagyon naiv vagyok. De tényleg borzasztóan, pedig már igazán megszokhattam volna, hogy mennyiszer átvernek és kihasználnak, de ezen valamiért nem tudok változtatni. Messze áll tőlem a paranoia, az ellenszenv pedig még inkább és mindenki felé képes vagyok nyitni. Soha nem veszem észre az intő jeleket, amikre sokat kellene figyelnem, ezért rengetegszer nyaltam már aszfaltot egy-egy pofára esés után. Ezek mindig nagyon elszomorítanak és teljesen a padlóra kerülök, ha éppen átejtenek, de hamar fellábalok belőle és túlteszem magam rajta.
Iszonyatosan túlbuzgó tudok lenni. Mindenre rálelkesedem, olyan vagyok mint egy bespeedezett mókus. Ilyenkor nem tudok megülni a fenekemen, jóformán képes lennék megmászni egy hegyet, de azt inkább nem teszem, mert tuti beleejteném magam egy szakadékba. Igyekszem moderálni magam, de nem nagyon megy, meg úgy nem is veszem észre, hogy mennyire idegesítő vagyok, csak akkor, amikor már rám szólnak. Ha éppen ilyen időszakomat élem, megesik, hogy negyvennyolc órát nonstop ébren vagyok, vagy akár még többet is. Aztán egyszer csak kiesik belőlem az elem. Sokan nem értik. De attól még idegesítő lehetek.
Rengeteget szoktam füvezni Jackkel. Ez a legrosszabb tulajdonságom, hogy nagyon sokszor betépek. Amikre egyébként mindig előre fel kell készülnöm, hogy utána a barátnőm ne vegye észre rajtam, ő ugyanis nagyon utálja, amikor ezt csinálom. Pedig ártalmatlan, komolyan... De legalább csak ez az egy függőségem van. Ha iszom, akkor csak sört, abból pedig embertelen mennyiséget kell meginnom ahhoz, hogy úgy kiüssem magam, így nem igen szoktam lerészegedni. Előbb pisilem ki. Meg nekem nem is kell sokat innom ahhoz, hogy ilyen bolond legyek, anélkül is megy ám rendesen.
Még mondhatnám a szerencsétlenségemet, de azt a jó tulajdonságaimhoz soroltam, szóval... feljebb megtalálod, bár mivel - gondolom én - nem visszafelé olvasol, ezért biztos túl vagy már rajta.

Életem története

San Franciscoban születtem, már akkor megszoktam a nagyvárosi életet, ami mostanra sem múlt el. Persze Chicago nem is tudom hányszor akkora mint Frisco volt, de... Miért is rohantam most ennyire előre? Na jó...
Első gyerekként születtem, a szüleim sosem házasodtak össze, de ez nem is volt probléma. Apám így jóval könnyebben le tudott lépni, amikor én hat éves voltam. Így nem volt szükség sok felesleges hercehurcára, nem kellett a gyereket - azaz engem - nyúzni, és mivel nem tartott rám igényt, így könnyebben megoldottunk mindent. Azt kivéve, hogy egy egyedülálló anyának meglehetősen nehéz a dolga. Anyám nem bírta azt a helyet, túl sok dolog emlékeztette apámra San Franciscoból, úgyhogy alig három hónappal azután, hogy ketten maradtunk, elköltöztünk a keleti partra, Chicagóba. Itt lett kissé sűrű az életem. Anya nagyon hamar megismerkedett a későbbi férjével és később az öcsém is megszületett. Én ekkor már javában az iskolát jártam, de hogy őszinte legyek, nem tetszett. Nem szerettem Chicagót, nem volt meg az a városi hangulata mint Frisconak, de persze nem is várhattam el tőle. Mégis zavart. Úgyhogy hamar átkerültem a helyi gimnáziumba, anya pedig kárpótlásul vett nekem egy gitárt, "ha már úgyis annyi zenét hallgatok". És itt jön a lényeg.
Tizennégy voltam, amikor megismerkedtem Jackkel és többiekkel. Elsősorban Jackkel. Egy évvel alám járt, nem csoda, hogy csak ilyen későn keveredtünk egymás mellé. Meg persze velem nem sokan vegyültek, mindenki hülye volt. Aztán valami iskolai kimittud-szerűségen beszélgetni kezdtünk Jackkel, ő már ismert egy srácot, aki dobolt, egy basszerost meg összekapartunk magunk mellé. Onnantól kezdve legjobb barátok lettünk és nagyon sokat lógtunk együtt, még akkor is, ha én soha nem voltam olyan problémás gyerek mint a Seggdugasz. Persze én is csináltam érdekes dolgokat, de nagyon kemény szinten egyszer sem. Legalább volt valaki, aki figyelt rájuk. Fogjuk rá, mert inkább röhögtem és biztattam őket. Mindegy.
Sikerült leérettségiznem. Nem tudom, minek, úgysem kezdek vele semmit, de az igazi csoda az, hogy hogyan sikerült, ugyanis soha nem tanultam egy szót sem. De még valami zenei főiskolára is felvettek, azzal viszont nem értem el túl sokat. Egy év után otthagytam, amikor Jack ismét felbukkant és nekiálltunk újra együtt zenélni. Akkor már tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Lakást béreltem a belvárosban, egy iszonyatosan picit és elmentem otthonról. Alig-alig, de sikerült eltartanom magamat. Aztán jött a nagy áttörés a zenekarral, ami mindent megváltoztatott. Vehettem saját ingatlant, játszva tudtam megbirkózni mindennel. Minden úgy megy, ahogyan mennie kell, boldog vagyok az életemmel.
Ki ne felejtsem! A barátnőm, Briony még azelőtt bukkant fel az életemben, hogy hírnevet szereztünk volna magunknak. Elég hihetetlen, hogy azóta is kitart mellettem és nem unt még rám. Remélem, hogy nem is fog soha megtörténni, mert nagyon szeretem őt és hiába félek elmondani neki, de vele szeretném leélni az életem. Habár... ezt szerintem már akkor a tudtára adtam, amikor megkértem a kezét.
A kutyám meg a másik fele, de őt inkább hagyjuk.

Ha tükörbe nézek

Kezdjük azzal, hogy nem vagyok egy égimeszelő. Mondjuk legyen átlagos a magasságom, de az is éppen hogy. Sok a kicsi ember a családban. Mellé meg egy nyamvadt kis ropi vagyok, de az belefér. A hajam fekete, folyton szanaszét áll, mert miért is ne. Egyébként amúgy göndör lenne, de az nagyom buzisan néz ki, úgyhogy inkább hanyagolom. Pedig a barátnőm nagyon szereti, amikor göndör, legalább annyira mint a világoszöld szemeimet. Nem értem a nőket. A tetoválásokat pedig már ne is említsük, egy kész matricásalbum vagyok.

Családom

Hatéves voltam, amikor lelépett. Nem emlékszem rá, mindig csak képeket láttam róla. Egyszer talán találkozunk még, talán nem, de nem foglalkoztat különösebben. Ha megint látom, az szuper, ha nem, azzal sincsen bajom.

Orvosként dolgozik a második férjével együtt. Nagyon szerettem és közel álltam hozzá világéletemben. Most már nem tudunk annyit beszélni, én is élem az életem és ő is még mindig dolgozik, nekem is lassan saját családom lesz... De ez nem változtat az eddigieken.

Stephen és köztem tíz év van, jóval utánam született. A féltestvérem, anyám második kapcsolatából született. Nem túl jó a kapcsolatunk és nem énmiattam. Kezdő ingatlanügynök, de elvileg sokra hivatott és hamar fel fogja tornázni magát a legjobbak közé. Okos srác, megérdemli.

Rachel tizenkét évvel fiatalabb nálam, nagyon úgy néz ki, hogy ő is legalább olyan sokra fogja vinni mint Stephen. Még iskolába jár, de már alig egy hónapig, aztán ő is végleg otthagyja. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó helye lesz az egyetemen és profin fogja elvégezni, bármelyik szakot is választja. Vele vagyok együtt a legtöbbet a családomból, neki van a legtöbb ideje rá, hogy velünk lógjon és nyáron sokat jár el turnézni egy rakás idiótával.

Brionyval akkor találkoztam először, amikor a The Pioneers még a nagyon korai éveit élte. Egy buliban volt, pontosabban egy koncert klubban, ahol mi voltunk az előzenekar. Nem is tudom már, hogy hogyan keveredtem oda hozzá, de soha nem fogom megbánni. Odáig vagyok érte meg vissza. A legboldogabb emberré tett, amikor megkértem a kezét és igent mondott.

Joey2.0 a fiam helyett is a fiam, habár az én fiam/lányom sokkal okosabb lenne ennél a szerencsétlen állatnál. Szegény nagyon buta, de legalább olyan szép mint én, éppen ezért neveztem el saját magamról. Legalább énekelni tud és szobatiszta. Meg barátságos, az is elég fontos, hogy ne harapja le senki kezét. Főleg ne a Seggdugaszét, őt valahogy minden állat utálja. Meg tudom érteni.

Apróságok

Trypofóbiás vagyok, ami azt jelenti, hogy valaki retteg és rosszul van, ha sok apró, rendezetlen lyukat lát. Igen, ez létezik, nem csak én találtam ki. Például ha félbevágnak előttem egy sárgadinnyét és ránézek a közepére, ami még tele van magokkal, rosszul leszek és elfog a hányinger. A fürdőszivacsok sem a kedvenceim, mármint azok, amiken nagyobbacska lyukak vannak. Ez ellen nem tudok mit tenni sajnos.

Az elsőt már elértem, amikor befutott a zenekarunk. Most már csak a család fontos. Talán kéne egy pici Joey, és itt most nem Joey2.0-ra gondolok.

Egyszerűen minden. A legapróbb dolgokra is rá tudok lelkesedni és mindennek tudok örülni. Ha egy fogpiszkálót kapok karácsonyra, még annak is. Ezáltal pedig minden motivál engem, bármiből képes vagyok ihletet meríteni és örömet találni benne. Úgy alapvetően motivál az, hogy élhetek.

Szerintem nincsen ilyen. Ha bal lábbal kelek fel, akkor az egész napom onnan csak lefelé ível. Ha jobb lábbal, akkor a napom is jó lesz. Különösebb zavaró tényezők nincsenek, könnyedén tudok alkalmazkodni bármihez.
Kivéve ha a kutya a szőnyegre kakil. Azt nagyon utálom.

Nagyon szeretem a sört. Barna, fehér, bármi jöhet, komolyan mindenféle sört megiszom, töményet viszont soha. Ezen kívül még a füvet is imádom, amit inkább nem fejtenék ki bővebben, mert bizonyos emberek lecsapkodják érte a nyakamat.
Aztán ott van még a zene. A zene a mindenem, a legfőbb prioritást élvező dolog az életemben a barátnőm mellett. Csak ez számít.
Meg Joey2.0. Őt is nagyon szeretem.

Chicago egyik csendes környékén élek a barátnőmmel és a kutyámmal hármasban. Nem kertesházban, nem, ugyanolyan kis lakásban mint a legtöbbek, bár jóval nagyobb mint a legtöbbeké. Akár meg is tehetném, hogy vegyünk egy hatalmas házat magunknak, de nem érzek rá igényt. Majd esetleg, ha szóba jönnek olyan dolgok mint a házasság és a gyerek. Akkor biztosan.
Alapvetően nagyon szeretek itt lakni, az egyetlen problémám az, hogy túl vékonyak a falak, így nem tudok annyit gitározni és énekelni, mint amennyit szeretnék. Ha éppen olyan kedvem van, akkor fejhallgatóval használom a pici erősítőmet, az is több mint a semmi.

A stúdió annak számít? Na és a színpad? Mert én nem érzem annak. Szerintem munkanélküli vagyok, mert ha a hobbimból élek, akkor az nem számít munkának, nekem biztosan nem. A munka mindig szívás. Vagy lehet, az én gondolataim járnak nagyon rossz helyeken.

Billie Joe Armstrong